Vihar
A kihalt utcák fagyos magányát töri meg lépteivel. A nap vérével már vörösre festette az ég alját, s haldokló sóhajaival cirógatja az ember arcát, mielőtt átadná helyét a fiatal Holdnak, egy újabb éjszaka erejéig.
Magába mélyedve sétál a göröngyös utakon, mellette fák hada sorakozik, önfeledten játszadoznak a széllel, nem foglalkozva a mellettük elhaladóval.
Tényleg ennyi lenne? − kérdezi magától. − Nincs… nincs több szenvedés? Szívszorító fájdalom? Nincs többé keserűség?
Alig bírja elhinni. Végre véget ért a múlt, és reménykedve nézhetne a jövőbe.
De mit tud tenni, ha nem sikerül? Mintha még mindig a múltban élne? Miért fáj még mindig olyan elviselhetetlenül?
Tovább sétál, nézi a vidámnak tűnő fákat, de tudja, valójában mind a magányt próbálja hátrahagyni. Pont, mint ő.
Még ha… most nem is megy olyan könnyen, változhat ez még, nem? − kérdezi magától. Reménykedik. Naivan próbál belekapaszkodni egy halvány fénysugárba
Dühödt oroszlánként ordít fel az ég, pillanatnyi fényesség lepi el a földet, majd elered az eső.
Mintha az ő fájdalmát bosszulná meg, mintha lelkének vihara tombolna.
Elhagyatott utcában sétál, ahol egyetlen társa csupán egy sok időt megélt, csupasz fa, melynek ágai a szél táncát járják a vihar dallamára. Megáll.
Ismét fényesség, s ő látni véli a fa kísérteties árnyékát.
Mintha sírna − jut eszébe, ahogy észreveszi a gallyak végéről folyamatosan csepergő esőcseppeket.
Vajon miért ilyen szomorú? − tűnődik. − Vajon ő is csalódhatott az életben? A társaiban? Talán már nem bírja tovább elviselni a magány érzéketlenségét? Neki vajon mi lenne a megváltás? Tovább állni itt, ebben az utcában, és talán várni, hogy valamikor a nap majd rá is olyan fényesen ragyog, mint az erdőbéli fákra, vagy inkább könyörögni az ostromló viharnak, hogy tépje ki a földből?
Továbbindul. A ruhái már teljesen átáztak, de nem foglalkozik vele. Mintha csak a teste lenne ott, s lelke valahova a magasba szállt, gondolataiba süllyedve próbálna megoldást találni a számára megoldhatatlanra.
Cseppnyi reményre volt csak szüksége egész életében. Valami fénysugárra, valami utat mutató megfoghatatlan dologra, mely egy váratlan pillanatban megsegíti őt, felemeli, és engedi, hogy újra járjon.
Nem kapta meg. Bármennyit is fohászkodott, megkésett a válasz, a támasz, s ő nem tudott kinek a vállába kapaszkodni, mikor körülötte minden összeomlani látszott.
Romba dőlt egy élet, s egy új született. Végre új fejezetet nyithatott az előtte álló boldog-boldogtalan pillanatoknak, és ez volt az, amire mindig is vágyott. Azonban most, hogy megkapta, már nem tudott mihez kezdeni vele.
Nem tudta, mennyi, s milyen pofonokat kap még az élettől, azt pedig végképp nem, hogy ő maga mit szeretett volna.
Talán csak egyet, talán csak azt, amire mindenki törekedik: élni. És ez, most hogy már meg volt rá a lehetőség, távolinak, rémisztőnek tetszett. Harcolnia kellett volna, amire már végképp nem maradt ereje.
Eddig küzdött a csepp boldogságért, és bár már tudja, hogy milyen kevés az, ami elválasztja őt ettől, képtelen volt továbblépni. Gyenge, gyáva alakként gondolt magára, és tudta, hogy igaza van. Hiszen hosszú, terhes évekig csak panaszkodott, nyüglődött, hangot adott annak, hogy mennyire szörnyű neki minden, és megpróbált szabadulni − néha még az élettől is. Most, mikor már ismét szabad, végeláthatatlan, hatalmas béklyónak látszik előtte a boldogságra törekvés vékony sugara − mintha muszáj lenne érte megküzdeni, ha már ennyire közel van hozzá. S épp ez volt az, ami nem tetszett neki.
Mert mire is számított ő? Arra, hogy amint végre nyugta lesz, s ő örökre eltűnik az életéből, majd egy valótlannak tetsző, eufórikus érzés keríti hatalmába, mert végre vége, és ez soha nem fog elmúlni.
Mit kapott? Valami bizonytalan reményt, ami meglobogtatta az esélyt a győzelemre, de ugyanúgy lehetőséget hagyott a vesztésre is, s akkor végleg elvesztette volna a boldogságot jelentő utat.
A vihar még mindig tombol − a városban is, és az ő lelkét sem hagyja nyugodni. Már valahol az apró erdő szélénél jár, hallja a fák hulló levelének zörejét, melyek közül néhány előtt felcsillan az esély, hogy a szél magával repítse a messzi, távoli, még nem látott tájakra.
Legszívesebben ő is eltűnne, felszívódna, majd felbukkanna egy ismeretlen városban, hogy új életet kezdhessen. Nincs mersze hozzá, és ami a legrosszabb, tudja, hogy reménytelen próbálkozás lenne, hiszen a múlt követni fogja mindig, mindenkor, és ő nem szabadulhat. Mit tehetne? Mit tud tenni? Legyen még gyávább, és futamodjon meg az élettől? Vagy legyen erős, próbáljon küzdeni, vállalva a kockázatot, hogy nem csak győzhet?
Megáll, felnéz az égre, majd lehunyja szemeit. Az esőcseppek hideg érintése arcán magához téríti, visszatér a valóságba − vagy csak úgy tűnik.
Még mindig nem talált választ arra, hogy mitévő legyen. Talán, ha ennyi év szörnyűségét kibírta, már nem is tudná feladni, hiszen akkor mit értek volna az elmúlt esztendők? Semmit.
Továbbindul, a vihar tombolása enyhül, ahogy az ő érzései is. Az eső lassan abbamarad, de a szél még mindig eszeveszetten süvít, de őt ez már nem érdekli.
Ismét megáll, és felnéz az égre. Nézi, ahogy sötét fellegek tovatűnnek, s közöttük néha-néha feldereng a Hold halvány fénye, emlékeztetve őt elhatározására. Elmosolyodik.
Itt az ideje, hogy hazatérjen.
Vége
2008. november
Elárulod a véleményedet?:)
