Úton
Feketén ragyog az éj,
Csalogat a sötétlő mély...
Hívja lelkem, halott életem,
Vigyázz, belénk költözik a félelem...
Gyere, lépjünk rá együtt az útra,
Mely lelkeinket összefonja újra.
Te és én, két semmitmondó név,
Eggyé válunk, mint fény és sötét.
Csillag ragyog felettem,
Csillag, mely minden titkot elfed.
Rám mosolyog a reggeli árnyék,
Ő már tudja, mi vár rám: a mélység.
Óvatosan lépek, véres mosolyom
Könnyeket csal az élet szemébe.
Nem tudok megállni, csak osonok
Fényből a hű sötétbe...
Olyannak tűnik, mint emlékem,
mely a régi múltból feléled.
Rettenek; gúnyos-kacagó szörnyeteg −
Rémálmaimban még kerget engem.
Látsz? Látlak. Tekinteted ragyog,
ahogy régi utad hátra hagyod.
Te és én, két semmitmondó név,
Eggyé válunk, mint fény és sötét.
Lobban a tűz, a lélek szeme,
Kavargó kacajok csúf éneke
hangzik lentről − rettegek; hangod nyugtat,
mely egy szebb, fenti utat mutat.
Kezem kezedbe fonod. Látsz: rettegek,
Lassú tánc e pillanat − elmúlik;
a rémálomlény ismét közeleg,
Miközben utolsó emléked is elhullik...
Te és én, két semmitmondó név,
Eggyé válunk, mint fény és sötét.
„Gyere” − súgod halkan, selymesen.
Lassan elindulsz, s én utánad megyek.
Gyere, lépjünk együtt az útra,
Mely sorsainkat összefonja újra.
Régen Isten − neved így ismertem,
A Halál is Te vagy − most így ismerlek.
Isten és én − találkoztunk az élet tükrén,
Halál és én − újra táncolunk az éj mélyén.
2009. 06. 04.
⇒vissza
Elárulod a véleményedet?:)
