Utolért boldogság
A teraszon ül, behunyt szemekkel élvezi a természet csendjét, miközben saját álomvilágában merül el.
Ott − az álmában − egy zöld mezőn sétál, körülötte sok fecske csiviteli a magáét, míg a közeli erdő lakói vidáman cseverésznek egymással, nem törődve az új jövevénnyel.
Ő sem foglalkozott mással, álmodozva ment a maga útján, átadta magát a természet békéjének, s csak mosolygott maga elé.
Most nem számított az, hogy ő ki volt, hogy mit tett; nem számított semmi a múltjából − csak egy magányos ember volt, aki egy cseppnyi boldogságra vágyott.
Hosszú ideig menetelt, agyában ezer meg ezer megválaszolásra váró kérdés zengett, melyekkel jelenleg nem foglalkozott; csupán sodródott a gondolataival.
Meg akarta érezni a boldogság pillanatnyi érzését, maga mögött akarta hagyni a múltat − próbálta, de nem ment.
Az alatt a néhány óra alatt, míg a természet berkeit járta, ismét a múltján gondolkozott, de ez egyszer nem próbálta elhessegetni a régi képeket.
Egyszer úgyis szembe kell vele nézni − mondogatta magában.
Hol is kezdődött minden? Vagy nem is... hol kellett volna valaminek kezdődnie?
A válasz elmaradt, a kérdés a levegőben lógott.
Emlékezett. Emlékezett a gyerekkorára, élete tavaszára, mikor még olyan idilli volt minden. Nap, mint nap azzal a tudattal kelt, hogy megint mehet a játszótérre a többiekkel.
Ment is, mindig találkozott a kis barátaival, akikkel annyit nevetett. És esténként fájón búcsúzott tőlük, mintha ez lenne az utolsó találkozás. Éjszakánként szomorú volt, hogy nem lehet a pajtásokkal, hogy nem játszadozhat velük.
De hol is kezdődött minden? − tette fel a kérdést újra.
Talán valahol ott, mikor tíz évvel később már nem egy boldog családi légkörbe tért haza, hanem egy feszültséggel terhes oroszlánbarlangba, felkészülve a legrosszabbra?
Talán.
Onnantól fogva egyre kevesebb időt töltött otthonában, elfordult családjától, s nem számított más, csak a barátok, az átbulizott éjszakák, és később a drogok, alkoholok. Egyre lejjebb süllyedt, s míg egy vidám, fiatal lánynak látszott, valójában mély depresszióba esett, mindig, mindenhol egyedül érezte magát.
Pedig valójában mire is vágyott ő? Csak egy cseppnyi boldogságra. Sokszor és számtalan módon próbált felemelkedni abból a mély gödörből, ahová zuhant, de segítség nélkül képtelen volt rá.
Mindenben kudarcot vallott − még az életétől sem tudta megfosztani magát. Már ott fent is elfordultak tőlem − gondolta ő.
Miután nagykorúvá vált, első dolga volt otthagyni a múltat − az otthonát, az iskoláját, a barátokat. Nem is volt annyira nehéz felhagyni a szenvedélyekkel, pláne, ha saját, szebb jövőjét, a boldogságát tartotta szem előtt.
Hosszú időn át csak küzdött, dolgozott maga miatt − hasztalan. A magány, a drog és az alkohol végül mégis utolérte, s ő nem tudott szabadulni, hiába próbált.
A segítség végül a legváratlanabb helyzetben talált rá − egy vasárnap délután, a parkban ülve. Feje még majd’ szétrobbant a szörnyű keléstől, mint mindig.
Egy kutya futott oda hozzá, elé ült, és nem volt hajlandó elmozdulni. Bernáthegyi volt, s meglepően szelíd; simogatta, néha játszadozott vele.
A gazdája talán egy óra múlva találta meg kedvencét. Szabadkozott a − nem létező - kellemetlenségért, és bevallotta, hogy nem akarja pórázra kötni, mert nem akarja megfosztani a szabadságától.
Valahol itt kezdődött a beszélgetésük. Még mindig emlékszik rá, a meglepetés erejével hatott rá, hogy ember lévén ő pórázra van kötve − a szenvedélyei birtokolják.
Végül, a magány szabta határait túllépve, egy idegennek mesélt el mindent. Nem foglalkozott vele, örült, hogy végre kiadhatja magából azt a rengeteg fájdalmat.
Akkor kezdődött a különös barátságuk. Barátnők lettek − ez nem vitás. Soha nem beszélgettek a 'semmiről', inkább gondolataikat osztották meg egymással, elkerülve az átlátszó közhelyeket, vagy csak ültek, olvasgattak, élvezve a csendet.
Minden megváltozott. Ismét a maga ura lehetett, nem volt többé rab, mert valaki felfedezte benne önmagát, és segített kimászni az árokból
Ismét olyan idilli volt minden, mint gyerekkorában, bár tény, hogy másmilyen. Továbbra is dolgozott, de már nem volt magányos, nagyszerű barátnőt tudhatott maga mellett, és még a szerelem is rátalált. Néha-néha úgy gondolta, végre elérte a boldogság.
A lassan felépített üveghegy, az ő életével megtelve, percek alatt omlott össze. Valahol elszakadt az a bizonyos cérna. Ismét ráeszmélt a múltra, és ez volt az, ami a mélybe taszította − megint.
Megtorpant, ahogy elért egy patakocskához. Felnézett a valószerűtlenül kék égre, amit itt-ott tarkított néhány fehér folt. Még mindig olyan szép volt minden; sütött a nap, az állatok egymással beszélgettek, a szél a fákkal játszadozott − meg mert volna rá esküdni, hogy néha hallja valamelyikük nevetését.
Mégis, tudta, a dolgok körülötte is meg fognak változni, ha tovább rágódik múlton. Miért ne élvezhetné még egyszer, utoljára a nyugalmat, ami olyan kevésszer adatott meg neki? Csak hallgatná a természet áldott csendjét, és ő nem gondolna semmire.
Mosolyogva indult tovább a patak mentén. Vele együtt nevetett minden: a madarak, fák, mókusok, a Nap, a szél. Boldog volt
*
- Fegyenc! Felkelni! − Az őr hangja ostorként hasított a levegőbe.
Lassan kinyitotta a szemeit, azt sem tudta, hol van. Végül − mint az elmúlt négy évben minden reggel − ismét ráeszmélt a jelenre.
Az álom tovatűnt, ő feltápászkodott, lassan talán fel is ébredt.
Nem volt szomorú, már rég belenyugodott a történtekbe. Talán ezért is volt mindig vidám és jókedvű − társai soha nem értették mosolyait.
Csak azok a korai kelések... Még mindig nem tudta megszokni, bár még van ideje. Tizenöt év? Körülbelül.
Vége
2008. májusa
Elárulod a véleményedet?:)
