Temetetlen múlt
Tartalom: A múlt, amitől nem lehet szabadulni. Mindig veled van, téged kísért. Egy rossz tett, egy rossz pillanat...
*
Gyötrődés. Fájdalom. Kínlódás. Keserűség.
A temetőben van, ott áll a sírja előtt. Arcán hangtalanul peregnek végig a könnyek, s csak nézi-nézi a nevet, az évszámot.
Több mint tíz év.
Ennyi ideje rabja élete egy pillanatának, egy rossz döntés következményének. Mindig, mindenhol ott van, körüllengi, őt hibáztatja mindenért, minden rosszért, elkövetett balgaságért. A múlt béklyója szorítja szívét, észrevétlenül próbálja belefojtani érzelmei tengerébe. Rabja lett.
Ismét itt áll, úgy, ahogy az elmúlt tíz év ugyanezen napján mindig. Kezében egy szál liliomot tart − hiszen ez volt a kedvenc virága! Lassan − szemét le nem véve a feliratról − a kőre teszi a halott virágot, és térdre borul − úgy, ahogy már számtalanszor megtette.
Már rég megbánta bűnét − hogy rosszkor volt rossz helyen, rossz döntést hozva ezzel. Nap, mint nap fohászkodott a megbocsátásért, a kegyelemért − úgy tűnik, hasztalan.
Mégis, hogyan fejtse le magáról a múlt szorongató köteleit, mikor azok soha el nem engedik, gyötörve őt a fájó emlék miatt? Hogyan tudna felhőtlenül örülni a jelennek, egyáltalán, boldognak lenni, mikor folyton ott lebeg körülötte a sötét árny?
Miért nem lehet egyszerűen elfelejteni minden rosszat, s csak a jóra emlékezni? Miért nem tudja magának megbocsátani azt, amiről nem is tehet?
Egyre jobban sír. Tíz évnyi szenvedést akar meg nem történtté tenni, mikor ő is tudja, ez lehetetlen. Annak a tíz évnek a nyoma már örök időkig lelkébe vésődött.
Egyedül maradt. Az emberek elfordultak tőle, nem értették meg, nem is próbálták megérteni. Valakik szánakozva, mások gyűlölködve néztek rá − és ő köszönte szépen, ebből nem kért. Egy elhagyatott házikóban talált menedéket, ahová az egyetlen ember is követte, aki minden ellenérzés nélkül próbált segíteni rajta − aki nélkül talán már nem is lenne itt.
De tudta jól, hogy ezen egyedül kell túljutnia − egyedül kell megküzdenie a boldogságáért. Magát túlteljesítve lépett vissza az életbe, dolgozott, kikapcsolódott, hogy még véletlenül se eméssze magát a történtek miatt. Ez talán sikerült is − ám az évek egy bizonyos napján mindig visszatért a letargia, úrrá lett rajta a keserűség − s szíve mélyén pontosan tudja, hogy a vidám mosolyai, nevetése csupán egy álarc, sohasem örülhet felhőtlenül.
Most is csak ott van, teljesen elmerülve az önsajnálatban, nem foglalkozva senkivel és semmivel, csak a saját nyomorúságával.
Miért történik mindez vele? Miért neki kell ennyit szenvednie? Mit tett ő, egy egyszerű földi halandó, hogy ily módon bünteti a sors?
Rezignáltan sóhajt fel.
- Egyszer régen valaki azt mondta nekem, hogy csak a szenvedés árán tudjuk igazán értékelni a jót. − Ijedten rezzen össze az ismerős, halk hangra. Körbenéz, de sehol sem lát senkit. Végül a sírfeliraton akad meg a tekintete: az ugyanis halványan fénylett az éjszakában.
- Mi a fene... − suttogja halkan, nem gondolva, hogy bárki is meghallja.
- Nem, nem, csak én vagyok. − Még mindig nem lát senkit. Igazából sejti, hogy nem is találná meg a hang tulajdonosát, mégis, titkon reménykedik benne, hogy az egész csak a képzeletének szüleménye.
- De miért? És hogyan? − kérdezi.
- Hüm... talán nevezhetjük egy apró csodának − egy halk kuncogás -, vagy akár segítségnek is. Hosszú volt ez a tíz év számodra, fájdalommal teli, s talán itt az ideje, hogy végre boldog legyél. Mivel nem vetted észre a sok apró jelet, kénytelen voltam kézbe venni az ügyedet. − Újabb kuncogás.
- Nem értem... − suttogja. Talán csak sejti. Ez most azt jelentette, hogy tényleg meg lett bocsátva a bűne? Nincs több szenvedés? Komolyan?
- Nem is baj. Majd egyszer talán te is megtapasztalod a helyzetemet. − Biztos benne, hogy mosolyogva mondja ki ezeket. Amolyan elnéző-mosollyal.
- Akkor ennyi?
- Ennyi. Én nem hibáztatlak semmiért, nem te tehetsz róla. A sors kegyetlen játéka. Tisztellek, hogy minden fájdalom ellenére mertél, és mersz élni, boldognak lenni. Különös, erre sokan nem lennének képesek. Gyávának, gyengének tartanák magukat, már a küzdés gondolatától is. Te mindig emelt fővel viselted a terhedet, de itt az ideje, hogy végre levegyem a válladról.
Nem tud mit mondani. Egyszerűen csak... megkönnyebbül? Talán. Olyan hihetetlennek tűnik ez az egész, talán nem is igaz.
- A látszat néha csal. − Halk suhogás, a felirat fénye egyre halványul, végül eltűnik.
És ő ott marad a kétségek közt vergődve, számtalan kérdés között.
*
Fülemülefütty keltette fel. A Nap már magasan járt, mikor kinyitotta szemeit, de ő továbbra is csak lustán feküdt az ágyon, az álmán rágódva.
Tényleg csak egy álom volt?
"A látszat néha csal" − emlékezett vissza az utolsó mondatra. Igazából, valami most olyan más volt. Könnyedebb, felszabadultabb? Talán. Már nem érzi az újabb nap borzalmait, szenvedéseit, sőt, mintha talán örülne is neki − feltéve, ha ezt jelenti az a különös, már-már elfelejtett érzés. Az öröm érzése.
Felkelt az ágyból, felhúzta mamuszát, és kilépett a teraszra. Meleg, tavaszi délelőtt volt, a gyenge szellő felborzolta a haját; feléledt a természet. A ház tövében egy szál liliom bontogatta szirmait.
Önfeledten elmosolyodott. Végre vége − s ő elkezdett élni.
Vége
2008 májusa
Elárulod a véleményedet?:)
