Téli napfény
Félhomály telepedett a szobára, a nap elhaló sugarai a fákkal hadakozva próbálták reménytelenül elérni az ablakot. Beljebb lépett. A szürke, rideg falak mintha őt bámulták volna, nem létező szemükben hideg közönnyel, utálattal.
Egy elhagyatott szoba – telis-tele régi, porosodó emlékekkel. A bútorok, a székek, az ágy, az asztal hatalmas szürke lepellel voltak letakarva – újkorában talán hófehér lehetett. Tovább lépett, hozzáérve néhány bútordarabhoz, eszébe juttatva a régi képeket. A hatalmas kandalló előtti fotelban felismerte egykori kedvenc pihenőhelyét. Lehúzta róla a lepedőt, és elmosolyodott, látva, hogy szinte semmit sem változott. Kissé megfakult, itt-ott elszakadt, de még mindig ez volt az ő jó öreg mentsvára. Annyi év után ismét beleült, elhelyezkedett, és az üresen ásítozó kandallóba nézett. Felvillantak előtte az emlékek, hogy mennyit is ült itt. Itt olvasott, tanult, pihent – mondhatni az élete részévé vált. És mégis… oly’ könnyen itt tudta hagyni, ahogy sok mást is! Ó, mennyire bánta már!
Az egész elrontott élete, monumentális sziklaként tornyosult fel előtte, ami elől már nem tudott elmenekülni.
Most, mikor már semmi nem semmit sem veszthetett, talán könnyebb volt szembenézni a ténnyel: ha akkor éjszaka is inkább a fotelében ülve olvasgatott volna egy újabb klasszikust, akkor most boldogabb lehetne. Nem, nem is most… ez már nem számít. Sok-sok évvel ezelőtt gyakrabban mosolygott, nevetgélt volna…
Kétségtelenül ő tehet mindenről, s ez fájdalmas tőrként ejtett örökké vérző sebet rajta. Hiszen lázadt. Hogy mi ellen, arról már nem volt tudomása. Vagy inkább megpróbálta elfelejteni – sikertelenül.
Térdeit maga elé húzta, szenvtelenül végigtekintett a szobán. Igen, akkor volt igazán ő, mikor ez még az ő áthatolhatatlan birodalmát alkotta. Tündérország sok kis apró védővel, udvarhölgyekkel, és természetesen egy gyönyörűséges királykisasszonnyal, aki a szőke herceget várta fehér lovon.
Utólag már maga is badarságnak tartotta az egykori tündérvilág képzetét, mégis… olyan nagyon vágyott most is arra, hogy bele tudjon süppedni a hercegnő szerepébe, elmenekülve a világtól, a valóságtól, minden rossztól.
Keserűen elmosolyodott. Ugyan már! Kinőttem már abból!
Felállt, az ablakhoz sétált, s kinyitotta. A nap már alig látszódott, utolsó sóhajaival az arcát cirógatta. Szigorú kontyba kötött, őszbe vegyülő hajának néhány tincse már kibomlott, de nem törődött vele. Lehunyta szemeit, élvezte a pillanatot, a szél suhogását, amely mintha ifjúkorának apró, boldog, sötét titkait susogná vissza neki, régi elfeledett emlékeket, képeket.
Mikor ő még itt volt… Mikor már nem… Mikor megint, s mikor én elmentem… Mikor a boldogságtól már csak egy vékony, semminek tűnő lepel választott el, és mégsem kaphattam meg az áhított életet. Tönkretettek, s cserébe én is tönkretettem őket. Tudjak így örülni bárminek is? Olyanért sírtam át az éjszakákat, amit aztán én is elkövettem. Ideje túllépnem rajta.
Önfeledt gyermekkacaj hangzott fel a kertben. Mosolyogva letekintett a fehér hótakaróval borított, elhanyagolt udvarra. Egy szőke kisfiú nevetgélve futkosott össze-vissza, nem törődve apja megrovó figyelmeztetéseivel. Az ő családja. Akik évekkel ezelőtt mégis boldogságot csepegtettek nyomorult életébe. - Anya? – hallatszódott egy fiatal, női hang az ajtóból. – Minden rendben? – kérdezte, ahogy beljebb lépett.
- Persze – szólt halkan továbbra is az unokáját figyelve. Letörölte könnyeit, majd mosolyogva megfordult, mintha mi sem történt volna. – Látod, ez volt régen a szobám. Itt tengettem elmúlt ifjúkorom unalmas napjaimat.
- Tágas, és a lepedők nélkül biztos nagyon otthonos is lehetett – bólintott lánya, akit már egyszerűen nem lehetett megtéveszteni. – Akarsz beszélgetni? – kérdezte, miközben megölelte anyját.
- Nem tudom… én már semmit sem tudok…
- Gyere, üljünk le abba a fotelba – mutatott a kandalló előtt álló bútorra. Anyja kényelmesen elhelyezkedett, úgy ahogy először, lánya pedig félig a karfára, félig az ölében ülve mustrálta a szobát.
- Emlékszel, mennyit ültünk így? – Nosztalgiázva elmosolyodtak az emlékeken. – De rég is volt már… Pedig gyerekként mennyire szerettem ide menekülni. Tudtam, hogy te mindig megvédesz, hogy veled biztonságban leszek.
- Nem értesz semmit… - sóhajtott fel.
- Ne mondj ilyeneket! Igenis, fontos volt számomra, még ha éppoly kicsi jelentőséggel is bírtak. Tudtam, hogy te soha nem fogsz elhagyni…
- Ne mondd ezt, kérlek… Elhagytalak, el foglak hagyni… Ez a sorsom, hogy mindenkit tönkretegyek…
- Még mindig a régi nóta? Ugyan már, anya, felejtsd el, lépj túl rajta!
- Ha az olyan könnyen menne…
- Tudom, hogy nem ilyen egyszerű. De mi mást tehettél volna? Végre ésszerűségből magadra gondoltál, nem pedig másokra. Helyesen döntöttél. Talán saját magam érdekében én is elszakadtam volna tőled. Elismerem, hogy nehéz, hogy még most, ötven év távlatából is fájdalmas rágondolod, de akkor egyszerűen ne tedd. Itt vagyunk neked mi, a lányaid, unokáid, élvezd ki a nagymamaság örömeit, hiszen nem mindenkinek adatott ez meg. A múlt elmúlt, kár már rágódni rajta, pláne ha évtizedekkel ezelőtt történt.
- Igazad van, ahogy mindig. De…
- Nincsen már de, anya! Valóra vált az álmod: visszahoztunk téged ide, hogy végleg le tudd zárni azt, amit itt hagytál. Megjegyzem, ezt hamarabb is megtehettük volna. Most nem annak kéne jönnie, hogy te aláírod az eladási papírokat, könnyezve búcsút intesz a fiatalkorodnak, és végre észreveszed azokat is, akik eddig mindig melletted álltak? – korholta tovább az idős asszonyt a fiatal nő. Nem, egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy a régi, megfakult képek helyett, miért nem törődik inkább az unokáival, akik annyira vágynak az ő szeretetére. Mindig ugyanazok az emberek, még most sem tudott elszakadni, mikor másoknak ennyi idősen már rég a homályba veszett volna anyjuk képe…
Felállt a fotelból, és mielőtt bármit is válaszolhatott volna neki, kiment a szobából, le a fiához. Nem tudta, elért-e ezzel bármit is, majd kiderül.
Az asszony meglepődve ült tovább a kandalló előtt. A lánya éppen most osztotta ki, és ráadásul mennyire igaza volt! A múlt, mindig csak a múlt foglalkoztatta. Ezt ő is nagyon jól tudta a kezdetek óta. Talán már akkor, mikor megszületett, érezte, hogy neki itt nem sok törődésben lesz része.
Ennyire, tényleg ennyire megviselték volna az akkor történtek? Vagy csak az önvád akasztatta magára a bűnös szerepét? Mi terelte ennyire el attól az élettől, aminek a megvalósítására törekedett? Mi lett volna, ha továbbra sem gondol magára, hová vezetett volna? Egykor bele sem mert gondolni. Már tudta. Tudta, ha nem ésszerűen cselekedett volna, akkor ő került volna a négy egyre szűkülő fal közé, s végül nem talál más kiutat, mint azt, amit az anyja: elmenekülni egy másik életbe.
Megrázta fejét, mintha el akarná hessegetni ezeket a gondolatokat. Másoknak szüksége van rá. Ó, mennyire ostoba is volt, hogy ezt nem vette észre! A múlt égető sebe elvonta figyelmét az emberekről, akiknek ő kellett, nem csak egy halvány lenyomat, aki létezik, de nem él, aki ott van, de mégsem. Igen, ő is élvezte azokat a fotelban együtt töltött perceket, de még jobb lett volna, ha a lányára koncentrál, és nem erre az ódon viskóra, ahol annyi porosodó emlék próbál felülkerekedni az ide belépőn, hogy amint bármit meglát, visszatér a régi jelen, a gondok ismét megpróbálnák maga alá temetni, és ő bárhogy kiáltozna segítségért, nem tud menekülni…
Nem.
Nem adhatja fel. Talán még van egy kicsi ideje, hogy jóvátegye azt, amit elrontott, vagy éppen azt, amit el sem kezdett: élni.
Kinézett az ablakon, látta, ahogy a téli, tompán fénylő nap még egy utolsó fénycsóvával megvilágítja ráncos, sok időt megélt arcát, majd alábukik a horizonton.
Elmosolyodott. Nincs még itt a vége. Sarkon fordult, és elindult az udvar felé, hogy elkezdjen élni addig, ameddig végleg le nem hanyatlik a földre.
2009. január
Elárulod a véleményedet?:)
