Szavak nélkül
Szerzõ megjegyzése: Köszönöm a bétázást Lillia_hunnak!
*
Ismét itt ülök a tengerparton, mint az elmúlt évben oly sokszor. Ismét éjszaka van, ismét merengek, ismét egyedül vagyok, ismét töprengek.
Lassan egy éve, hogy elhagytam a biztonságosnak tûnõ családi fészket, hogy itt, pár ezer kilométer távolságra tisztázni tudjam gondolataimat.
Gyáván futamodtam meg a gondjaim elõl, de senki sem ellenkezett. Tudták, hogy el kell engedniük, tudták, hogy el kell mennem. Féltettek, és megpróbáltak megérteni. Ez olyan motiváló erõ volt, amely egy kis idõre ismét meglobogtatta elõttem a reményt, hogy megéri küzdeni elsõsorban saját felépülésem érdekében.
Igen. Felépülés. A hosszú évek alatt felhalmozódott fájdalom olyannyira beleette magát a lelkembe, hogy menthetetlenül belebetegedtem. Sokan és számtalanszor próbáltak rajtam segíteni; eredménytelenül. A rossz és gonosz gondolatok továbbra is ugyanúgy égették és marták lelkemet, mint addig.
Nem egyedül érkeztem ide, ám mégis magányosnak éreztem magam. Ott, mélyen, legbelül egyedül, és elhagyatottan. Foglalkoznak velem, rengeteget szórakozunk, de mégis… Most is ugyanolyan kilátástalannak és reménytelennek tûnik a jövő, mint anno, pár ezer kilométer távolról.
Próbálok elszakadni a múltamtól, de nem megy. Egy rossz emlék, egy rossz gondolat, és mint árvíz úgy tódulnak be ismét agyamba azok, amiket eddig próbáltam elûzni.
Egyedül vagyok, összezárva az emlékeimmel, a gondolataimmal…
Vajon miért van az, hogy az embernek pont akkor nem jut eszébe egyetlen jó dolog sem, mikor igazán szüksége lenne rá?
Keresem, kutatom tudatom rejtett zugaiban a megnyugvást, és õrjítõ fejfájás közepette rájuk találok...
Kísérletem a jobb kedvre derülésnél szinte azonnal kudarcba fullad elsõ emlékemnél. A négy éves énem önfeledten és vidáman játszik a karácsonyra kapott Barbie babával, és annak népes családjával. Elaltatja, öltözteti, beszélteti õket, miközben huncut mosoly játszik ajkán...
Hangokra lesz figyelmes, melyek a folyosó távolabbi része felõl érkeznek, a vidám gyermekmosoly elhal, és õ szinte futva siet ki...
- Nem, erre nem szabad emlékeznem. Csak jókat kell keresni − emlékeztetem magamat.
Ismét tovább kutakodok, ám most sokkal óvatosabban bánok a szépnek ígérkezõ emlékekkel. Végül megtalálom.
Pár évvel ezelõtti énem ül szinte ugyanott ahol most én. Nézi az eget, nézi, ahogy az oly nagy hatalommal bíró Nap ismét elõbukkan a sötét, ádáz felhõk mögül, hogy ismét beragyogja az emberek életét.
Igen. Ott igazán boldog voltam. Elfeledhettem a rideg valóságot, mely azonnal arcul csapott, mikor hazaértem. De legalább addig nem kellett vele foglalkoznom.
Most is ott vagyok, ámbár egyáltalán nem boldogan, sõt...
- Bennem megbízhatsz − hallom hangodat, és meglepetten hátra fordulok. Már mellettem állsz, éppen leülni készülsz.
- Te? − kérdezem ostobán.
- Én − mosolyogva nézed zavart arckifejezésemet.
- Miért kéne megbíznom benned? − kérdezem szinte hidegen, de mégis nyugtalanul. Nem értem...
- Tudod te azt. Érzed. Bánt valami, de nekem nyugodtan elmondhatod...
Bár továbbra sem értem a helyzetet, és felbukkanásodat sem, de mégis...
Valami ott mélyen azonnal megnyugodott, mikor meghallottam a hangodat.
Én mesélek, Te hallgatsz. Hallgatsz, figyelsz rám, nézed, ahogy könnyek szöknek a szemembe, és vigasztalsz úgy, ahogy eddig még senki sem próbált: némán, szavak nélkül.
Ahogy beszélek, óvatosanátölelsz, és nyugodtságod lassanként rám is átragad...
Miközben a hatalommal bíró égitest óvatosan átlépi a horizontot, hogy ismét megmutathassa magát, én válladra hajtott fejjel befejezem életem történetét, és csendesen nézzük a lágyan hullámzó tengert, ahogy megcsillan rajta Napunk fénye...
Vége.
Elárulod a véleményedet?:)
