Szabad madár
„Repülj jó messzire, tisztítsa meg a földi
kóroktól szellemed a tiszta, magas ég
és idd, mint isteni italt, a menny tüzét,
amely a ragyogó kristályteret betölti.”
Charles Baudelaire
Úgy éreztem, mintha az üres, fehér semmiben lebegnék. Ahogy lehunytam szemeimet, nem a sötétséget láttam, hanem az azt eloszlató, hívogató fényt. Egyszerűen csak lebegtem, nem foglalkozva a csípős széllel, úgy éreztem, ott vagyok, ahova mindig is tartoztam.
Aztán minden egy pillanat alatt megváltozott. Fájdalom hasított szívembe, számtalan veszendő lélek sikolya zengett fülemben.
Minden megváltozott.
Kinyitottam szemeimet; bár ne tettem volna.
Fölöttem még mindig ugyanaz az áttetsző fehérség, reménnyel kecsegtető fény, mintha még mindig csak az üres, boldog semmiben lebegnék.
Alattam... alattam feneketlen sötétség tátongott, tűzokádó mélységgel, s én valahol a kettő között voltam. Torz fintorral az arcomon próbáltam küzdeni, hogy feljebb jussak − hasztalan.
Ahogy ismét felnéztem, a felhők között különös alak bontakozott ki. Ember volt ő is − vagy legalább annak tűnt. Mosolygott, tekintetében jóság és szeretet csillant.
Megpróbálhatnám leírni − de nem menne. Ő... egyszerűen egyedülálló volt. Szép, de ezt a szépséget nem lehet megfogalmazni; nem tudnám meghatározni arcának formáját, mosolyának varázsát, kezeinek különlegességét, amivel felém nyúlt, s mintha súgta volna: „Gyere!”
S én, botor földi halandó ekkor lenéztem. Tekintetem a tüzes feneketlent pásztázta, s lassan vált ki onnan egy alak − az undor fojtogatott, mikor megláttam. Ezer Mr. Hyde-nál is visszataszítóbb volt, tüzes, parázsló szemei újabb áldozatot kerestek, akit bekebelezhet, és semmivé tehet.
Ismét felnéztem Rá, aki még mindig fenséges kezét nyújtotta, s én fájdalomtól eltorzult arccal próbáltam közelebb jutni, belékapaszkodni, de a szél minduntalan eltaszított.
Gúnyos kacagást hallottam, szememmel könyörgőn néztem Rá, de éreztem, ahogy zuhanok, ahogy a vad, tüzes szél feltépi behegedt sebeimet, egyre csak zuhanok a Pokolba...
Ekkor felriadtam. Még szám széle is remegett, homlokom gyöngyözött az átélt borzalomtól. Mereven ültem a sötét szoba fülsüketítő csendjében, újra és újra magam előtt láttam, ahogy bekebelez a mélység, szétmarcangolja lelkemet, beletapos szívembe, beszippant, mintha soha nem is léteztem volna...
Szívem hevesen dobogott; rettenetesen féltem. Egyelőre az sem tudott lenyugtatni, hogy hamarosan megkapom az áhított ajándékot − sőt, abban a percben undorodtam tőle. Nem akartam, hogy az álmom valósággá váljon, hogy beszippantson a mélység − pedig mégis én vágytam erre.
Visszafeküdtem, és próbáltam elaludni − hasztalan. Szédültem, hányingerem volt, mintha megpróbálnák kifacsarni a belsőmet; reszkettem.
A vaksötétben kitapogattam a mellettem fekvő kicsi, vastag könyvet, összekucorodtam, magamhoz szorítottam, és kényszerítettem magam arra, hogy aludjak, míg végül nyugtalan álomba merültem...
*
Reggelre már alig-alig rémlett valami. Csak egy ismeretlen rossz érzés fojtogatott − nem is tudtam olyan izgatottan várni a délelőtti meglepetést, mint szerettem volna.
A tájban gyönyörködve egyre csak tűnődtem − az életemen. Örültem − ó, mennyire! -, hiszen valóra válthattam végre álmomat; madárnak lenni, s szárnyalni a végtelen szabadságban; nincs többé szolgaság, nincs többé fájdalom. Madár-madár-madár − egyre csak ezt hajtogattam. Egy szabad madár...
Az események felpörögtek, s mire feleszméltem, már több ezer méter magasan repültünk messzi a felhők fölé, magunk mögött hagyva a földet, az embereket, az életünket... Madár-madár-madár...
Őrült vagyok, őrült vagyok, őrült vagyok, őrült vagyok, hogy ezt akarom... − ez járt a fejemben, s készülődni kezdtünk. Pillanatokkal előtte még kilestem, s ahogy megláttam a végeláthatatlan fehér felhő-tömeget felrémlett az álmom, s a gyomrom görcsbe rándult. Féltem − nem akartam, hogy valóra váljon, holott tudtam, biztos voltam benne, hogy ennek nagyon minimális az esélye.
Egy pillanat volt az egész, s én újra ott voltam, ahol álmomban − a levegőben, a föld felett, szabadon.
A szél csípte az arcom, a tüdőm megtelt levegővel, fáztam, mégis reszkettem a szívemben dúló forró örömtől. Zuhantunk, egyre zuhantunk, olyannak tetszett a világ, mint egy makett, amiért nagy pénzeket adtak ki, hogy hűen tükrözze a valóságot... Úgy éreztem, enyém a végtelen, hogy azt csinálok, amit akarok. Zuhantunk, egyre zuhantunk; akkor még ketten voltunk.
Szabad madár-madár-madár...
Sikítottam a boldogságtól − egy álom, egy megvalósíthatatlannak hitt álom vált akkor valóra.
Lehunytam szemeim, csak hallgattam a szél vad sziszegését, zuhantunk, egyre zuhantunk... Aztán valami megváltozott.
Nem akartam feleszmélni; ijedtség költözött szívembe − mi van, ha mégis megismétlődik az álom?
De most valahogy minden más volt. Jobb? − talán. Kevésbé rémisztő, mindenképpen. Másnak éreztem saját magamat is − mintha a szél szárnyán repültem volna. Végül kinyitottam szemeimet − varázslatos látvány tárult elém. Felkiáltottam − volna, de nem tudtam. Helyette fülsüketítő rikoltást hallottam, s csak percekkel később tudatosult bennem, hogy én voltam. Már csak egyedül voltam a végtelen, kék égen, én a szabad madár.
Visszagondolva talán sas lehetettem, aki csak úgy hasította a hideg levegőt. Arra gondoltam, hogy ez biztos csak egy álom; hogy miután felébredtem abból a szörnyű borzadályból, egy újabb köszöntött rám, s ez csak az lehet...
De akkor nem tudtam ezen tűnődni; egyszerűen élveztem a hirtelen szabadságot, élveztem az új létet, amire már annyira vágytam.
Hol lejjebb ereszkedtem a dombok közé, s ha megszomjaztam, apró tavakból kortyoltam hűsítőmet. Volt, amikor magasba reppentem, a felhőkkel bújócskáztam, föléjük kerekedtem, alattuk szárnyaltam.
Nem volt mire gondolnom; csak és kizárólag a szabad madár létezett.
Lassan sötétedett, s már én is kezdtem fáradni − éreztem, hogy jól jönne némi pihenés a következő nagy kaland előtt − elrepülni a misztikus, végtelen tengerhez.
Egy fán pihentem meg, s hajtottam álomra fejemet a szárnyam takarásában.
*
Világos volt körülöttem − túlságosan is. Ki akartam kandikálni a tollaim közül, hogy mi történt, hol vagyok; de képtelen voltam rá.
Lassan kinyitottam a szemeimet, és a saját ágyamban találtam magam − de mozdulni sem bírtam.
- Anyu...? − suttogtam, bízva abban, hogy van valaki a szobában.
- Sssh... Ne erőltesd meg magad − hallottam nővérem hangját.
- Mi történt?
- Valami gond lett az ejtőernyővel, és pár métert estetek, de nyugalom, egyikőtök sem sérült meg komolyabban. Te is csak egy kicsit aludtál, és még szükséged lenne rá.
- Nem... nem akarok több álmot − sóhajtottam, és minden további kérdést megelőzve a fal felé fordultam. Azt hiszem, ő is észrevette a rossz kedvemet, mert kiment a szobából, egyedül hagyva a gondolataimmal.
Tényleg csak egy álom volt... Pedig a végén már kezdtem tényleg azt érezni, hogy csoda történt, hogy megkapom a jutalmat, és végre szabad madár lehetek, nem pedig megbilincselt ember. Annyira vágytam rá!
Lehunytam szemeimet, pilláim alatt könnycseppek gyülekeztek. Akkor és ott a lelkem azt súgta, nem csak egy egyszerű álom volt − több annál.
Felelevenítve a szabadság érzését elmosolyodtam, szívem hevesebben vert. Ismét én voltam a madár, aki azon a fán hosszú álomba merült. De tudtam, hittem benne, hogy még egyszer felébred, s újra a széllel szárnyalhat.
A madárral együtt én is nyugtató álomba merültem...
2009. szeptember 7.
Elárulod a véleményedet?:)
