Romok
Az ég fehér könnyei hulltak a halott, élettelen világdarabkára.
A magányos hinta lágyan ringatózott a szél lanyha lökésein, s mintha a rátapadt hópelyhek is élvezték volna a játékos éjszakát.
A piciny parkot körülölelő lakások már mind szundítottak, csak sötét ablakaik ásítoztak az éjbe.
Hosszú órák óta tartott a lehetetlennek tetsző, elemi mulatság. A fehér pelyhek vad táncot jártak a szenvedélytől fűtött jeges széllel, s aztán fáradtan hulltak le a föld csendes, meleg ölébe.
Egy lelket sem lehetett látni a farkasordító hidegben − ugyan, ki is bukkanna fel, és zavarná meg ezt a csodákkal teli éjszakát?
Csitt.
A tánc, a dübörgő dobok elhallgattak. Halvány, pislákoló fény gyúlt az egyik szélső szobában.
Pillanatokkal később azonban ismét felgyulladt a láz, amely - látszólag - senkit sem érdekelt.
Egyszerűen csak képtelen volt aludni. A hópelyhek ütemesen ütődtek az ablakhoz, neki is táncra kerekedett a kedve. Felkelt hát, és az ablakhoz sétált. Ködös, üres tekintete élettel telt meg, ahogy az utcai lámpafénye ráragyogott. A parkot nézte, olyannak tetszett, mint valami különös rítus, valami, amit emberi ésszel nem lehet felfogni − valami, ami nem emberi, ami végre nem emberektől való. A Természet volt az, teljes valójában.
Sóhajtott, darabos lépésekkel a szoba közepén álló asztal felé vette az irányt. Felkapcsolta olvasólámpáját, és leült a kényelmes fotelbe. Kezeit ölébe ejtette, és egy ideig csak onnan bámulta a hóesést. Különösnek tűnt − úgy, ahogy mindig.
Tudata legmélyére űzte a gonosz, rossz gondolatait − most nem akart töprengeni semmin. Csak lenni.
Mégis, kérdések hada zakatolt az agyában, élettel teli szemei furcsán kezdtek csillogni − üresen, és mégis... keserédesen, őrült-megfáradt tekintettel vette magához tollát, és egy tiszta, fehér lapot.
Nemsokára el kell mennem. Ismét. Nem tudom, mikor térhetek ide vissza − ha ez egyáltalán még megtörténhet. Kételkedek benne − hallottam, és tudok, amit tudok. Mégis, képtelen lennék visszamenni ODA. Émelyítő... − Egy könnycsepp indult útnak az arcán, s azt még jó pár követte. Majd hirtelen ledobta tollát, felpattant, ide-oda járkált a szobába, hol kinézett az ablakon, hol magát vizslatta a tükörben − sápadt arc, karikás szemek, mint egy élő-halott. Próbált nem gondolni, nem érezni, nem őrjöngeni, de ő mégis felülkerekedett rajta, és végül őrült módjára lesöpört mindent az asztaláról, egy antik gyertyatartót a tükörnek dobott, hogy még véletlenül se vigyoroghasson rá az, majd pihegve, kimerültek az ablakpárkánynak támaszkodott.
Lehunyta szemét, kezét már a radiátor égette, de nem törődött vele. Uralkodni akart magán, rajta, ép ésszel kibírni a hátralévő napokat.
Tudta, hogy beteg, tudta, hogy másokat is veszélyeztetne azzal, ha itt maradna. Mégis... ez sokkal jobb megoldásnak tűnt annál, mint hogy visszatérjen oda, ahol folyton jópofiznia kell, és a borzalmas gyógyszerek lenyelésének imitálása szükséges, hogy még az a maradék tudata is megmaradjon.
Kinyitotta szemeit, végignézett a romhalmazzá vált szobán, majd lassú léptekkel az asztal mellé sétált. Felvette az előbbi üres papírt, és tollát, és leült a fotelbe.
Zsongott a feje, csillagok táncoltak előtte, a süvítő vihar a fákat tépte.
Hideg szél söpört végig a tenger elhagyatott partján. A hullámok dühös csattogása egybevegyült a sirályok rémisztő rikácsolásával.
Vihar készülődött; a végtelen sötét fellegeket terelt a kicsiny város felé.
Csupán ketten voltak olyan elvetemültek, hogy kiülve a legmagasabb sziklaszirtre nézzék, ahogy a kék, mérgesen habzó tenger egybefonódik a dühös éggel.
Egyikőjük boldog pillantással simított végig a képen, míg a másik tűnődő, merengő tekintettel szívta magába a látványt.
- Vajon hol ér véget? − kérdezte utóbbi.
- Sehol.
- Ennyi lenne hát?
- Úgy tűnik.
- De ez így értelmetlen.
- Mit tehetnénk?
- Keresünk...
- És szerinted találunk?
- Talán. Nézd, milyen gyönyörű, ahogy egybeolvasnak, ahogy a szél erélyesen fodrozza a víz színét...
- És ebben akarod az értelmet keresni?
- Nem, csak ez is hozzásegíthet.
- Ugyan már! És mégis hogyan? Csak egy látványtól elbódult elme akar belelátni ebbe bármit is. Volt egy ősrobbanás, és hopp! Lett minden.
- De miért csak ennyi? Így mi adhatna célt egy életnek? Végigvegetáljuk lelkiismeret-furdalások nélkül, önzőn a magunk hasznát keressük mindenben. Csak azért születtünk meg, mert hopp, volt egy ősrobbanás?
- Nem, csak... − A másik kezdett elbizonytalanodni.
- Én nem ezért, nem csak ezért akarok élni! Hogyan tudnék a jóra törekedni, mikor még azt sem tudom, hogy lenne-e miért, van-e neki valami értelme?! - Volt időd gondolkodni − jegyezte meg szarkasztikusan a társa.
- Igen, de nem ezen van a hangsúly. Belefáradtam már abba, hogy egy bohócmutatvány szereplője legyek. Érted, miről beszélek? Minden csak látszat, és valójában semmi sem az, aminek hisszük − és ez az, amit már unok.
- De miért ne lehet csak úgy élni egyik napról a másikra? Ha adódik egy jó lehetőség, megragadjuk, kihasználjuk. És ha meghalunk? Mit tehetünk akkor? Meghaltunk. A testünket elföldelik, és mi már nem is létezünk. Minek töröd magad ennyire? Tömény pesszimizmus minden szavad. Még szerencse, hogy vannak néhányan, akik nem így gondolják.
- Élünk egyik napról a másikra? Mit érünk el vele? Élünk-éldegélünk tervek nélkül, ötletek nélkül. Ez az egész önzőség. Megragadjuk a lehetőséget, ha úgy adódik? És mi van, ha nem jön? Mi van a többi emberrel? Rajtuk is át kellene gázolnunk, csak azért, hogy megragadjuk a lehetőséget? Nonszensz.
- Mit javasolsz hát, miután ennyire lehurrogtad a téveszméimet? − érdeklődött gúnyosan.
- Ne érts félre. Mindenki abban hisz, amiben akar. Csak ha már te elmondtad a véleményedet, én miért ne oszthatnám meg az aggályaimat? Ha te szeretnél így élni − élj. Én mindenesetre keresek valamit, csak még nem tudom, hogy mit.
- Nem akarok így élni − csak ez a legkönnyebben, legegyszerűbben felfogható eszmény.
- De elfelejted, hogy ami a legegyszerűbbnek tűnik, az nem mindig a helyes út − mutatott rá az igazságra az idősebb.
- Igaz − bólintott a másik.
- Felesleges köröket futok, nemde? − kérdezte felsóhajtva.
- Ilyen kereken ezt azért nem jelenteném ki − mosolyodott el végre el társa. − Van igazság abban, amit mondasz, de ez az egész egyszerűen nem az én világom. Talán, sőt, egyszer biztos, hogy én is meg akarom találni az életem értelmét. Addig viszont szeretnék élni. Ne haragudj...
- Ugyan − csóválta meg a fejét. − Csak nem értem. Addig élni? Akkor szerinted én most nem élek?
- Nem ezt mondtam. Te most úgy élsz, ahogy szeretsz. Én is ezt teszem, de különbözőek vagyunk, épp ezért nekem az élni mást jelent. Egyelőre.
- Oly kevés köztünk a hasonlóság, és mégis, alig van különbség...
Szótlanul nézték tovább a háborgó tengert. Két szempár két ég és föld értékrenddel, két világban, két élettel.
Egyikőjük már megtörten, megkeseredve tekintett a semmibe, mint aki sehogy sem találja azt, amit már annyi ideje keres, de tekintetében még felcsillant a remény, noha már belefáradt az élet hajszolásába. Míg a másik még megtörten, megkeseredve figyelte a habzó hullámokat, nem ismerve fel a fiatalságon túli boldogság lehetőségét.
Nagyot sóhajtott, letette a tollát. Felemelte a fejét, s ismét a hulló hópelyheket kezdte figyelni. Elnyomott egy ásítást, de képtelen volt visszafeküdni az ágyába. Az asztal szélén álló órára pillantott, hajnali három volt, és ő szemernyit sem aludt. A gondolatok valami levakarhatatlan élősködőkként ragadtak meg rajta.
Aludni akart, mindennél jobban vágyott arra, hogy egy öröknek tűnő illúzióba álmodja magát.
Néha sikerült elmenekülnie egy másik valóságba, valahova, ahol nem kínlódott, nem szenvedett annyit; egy hely, ahol nem kellett önmagának lennie, a mások által előírt magatartásformákat betartania.
Furcsának érezte magát. Soha életében nem volt az az átlagos típus, de mégsem mondták különcnek. Jelentéktelen ember, aki egyik napról a másikra tengődik.
Most azonban... Néha, mintha egy kis szín lett volna csepegtetve az ingoványos mocsárba. Félt rájönni, hogy mi más, félt a valóságtól, ami mindig arcul csapta − utálta a tükröket.
Kopogtatást hallott, felsóhajtott, meg megnyikordult az ajtó.
- Tudtam, hogy fent leszel − mosolyodott el keserédesen a belépő. - Vajon miért? − ironizált gúnyosan.
Mert vihar van − felelte testvére, és helyet foglalt a szemközti fotelben.
Békésen figyelték az égzengést, a hópelyhek ütemes süvítését.
- Mikor kell visszamennem? − törte meg a csendet a fiatalabbik.
- Szeszélyes az időjárás. A meteorológusok rengeteg vihart mondanak.
- Meddig maradhatok? − kérdezte ismét.
- Ez a harmadik vihar, mióta itt vagy. Maximum két hét eltávozási időt kaptál, ebből tíz nap már letelt − felelte szomorúan, lehajtott fejjel az idősebb, mire testvére felkelt, és hozzá lépett.
- Tudod, hogy nincs semmi bajom − suttogta, és megfogta a másik kezét.
- Tudom... hogy minden rendben van − felelte meggyötörve. Nem, semmi nincs jól. Az orvosok is megmondták, már csak te próbálod tagadni − szerintük ez egy általános menekülési útvonal minden páciensnél. − De neked is jobb, ha még egy kicsit megfigyelés alatt tartanak. - Hát persze! Hogyne! Mert ti tudjátok, hogy nekem mi a legjobb! − csattant fel dühösen, és az asztalra csapott. − Az nem érdekel, hogy én mit érzek, hogy én soha, de soha nem akarok oda visszamenni, de kell! Azért, mert ti tudjátok, hogy nekem ez segít! − megállíthatatlanul őrjöngött, kezeivel végigcsikorgatta az asztallapot, sajgott a keze, de képtelen volt lecsillapodni. Megint itt van...
- Ssshh... − állt fel testvére, majd hátulról lefogta, megakadályozva további törését-zúzását. Így is látta, hogy már mit művelt a szobában, hallotta az elfojtott kiáltásokat, mintha hadakozni próbálna valakivel, de mindig vesztett. − Le tudod győzni − suttogta megnyugtató hangon. - Képtelen vagyok rá... − válaszolta a másik. Izmai elernyedtek, hagyta, hogy nővére visszaültesse a fotelbe.
- Látod, hogy vissza kell menned... − Magában felsóhajtott, látva, hogy végre visszatért az igazi ő.
- Te nem tudod, hogy az ott milyen sivár és üres. A falak gusztustalanul fehérek, ráadásul annyi gyógyszert próbálnak belém tömni. De erős vagyok ám... Nyelést imitálok, valójában a nyelvem alá rejtem őket, ameddig ki nem mennek − kacagott fel kárörvendően. − Ostobák! Rajtam nem foghatnak ki!
- De talán neked is jobb lenne, ha bevennéd őket... Azért vannak...
- Nem! Ne is várd el tőlem! Tudom, hogy meg akarnak ölni... talán te is...
- Nem-nem-nem. Ne is hajtogass ilyeneket...
- Miért ne?! Hiszen az előbb mondtad, hogy vegyem be őket! Te nem tudod, milyen borzalmas az ízük, nem hallod, milyen kárörvendve röhögnek az ápolók a szerencsétlenségemen! Nem tudod, milyen az, mikor képtelen vagy dönteni álom és valóság között, összemosódik egy láthatatlan masszává az egész világ. Te is azt akarod, hogy végre a föld alá kerüljek, mert akkor többet nem kell hallgatnod engem, ahogy szabadulni próbálok az ellen, amit te is annyira szeretnél...
- Ne hülyéskedj már! − kelt ki magából az idősödő nő. − Ha nem tudnád, te vagy az egyetlen családtagom közel s távol, hidd el, meg sem fordult a fejemben, hogy eltegyelek, eltetesselek láb alól!
- Na persze...
- Azt hiszem, ameddig ezt nem vagy hajlandó eszedbe vésni, jobb, ha nem beszélünk! − szólt erélyesen, és kivágtatott az ajtón, becsapva azt maga után.
- Lebuktál − mosolygott gúnyosan a bent maradó. Percekig bámult maga elé szobormerev arccal. Nem, ez az egész nem igaz... Nem akar megölni, beképzelem magamnak, egyedül vagyok, szenvedek, másra akarom hárítani a felelősséget, nem vagyok beszámítható, rajtam akarnak csak segíteni, senki máson, nem akarnak megölni, egyszerűen képtelenség.
Összeesküdtek ellenem. Egy jól kidolgozott tervük van, mert az útjukban állok, túl szemfüles és ügyes vagyok, mindig megpróbálnak valami aljas trükkel, a testvérem, az én egykor imádott testvérem holtan akar látni a család többi tagja mellett, mert csak egy nyűg vagyok a hátán, egy levakarhatatlan korcs, és meg akar szabadulni tőlem, hogy fellélegezhessen. De nem, nem fogom beszedni az undorító tabletták, sőt, semmit sem, ha kell, nem eszem, nem iszom, engem ugyan nem mérgeznek meg semmivel...
Szeret. Nem akar semmi rosszat. A javamat akarja, mert törődik velem, mert én vagyok számára az egyetlen mentsvár, akiben megbízhat, akiben én is megbízhatok. Mindent megtett, és megtesz annak érdekében, hogy felépüljek, vagy legalább jobban legyek, és nem, még véletlenül sem adagolnák túl a gyógyszereimet a nővérek, mert mindig kedvesen mosolyognak, a doktor is közvetlen, és nagyon aranyos kislánya van, képtelenség, hogy bármi rosszat is tudjanak tenni velem.
Felemelte fejét, a kinti lámpákat épp hogy eloltották. Félhomály telepedett a szobára, ahogy elhalt minden világosság.
Tekintetével a földön fekvő, törött üvegű képet kereste, még egyszer, utoljára végigsimított az évekkel ezelőtti, gondtalan arcokon, majd felállt, halkan kiosont az ajtón, ki a szabadba.
Haját kócosra borzolta a szél, minden porcikája reszketett, fekete hálóingét pillanatok alatt lepték el a pelyhek, hogy aztán szétolvadjanak.
Szeme keservesen ragyogott az ismeretlentől, a felülkerekedő gonosztól, hajtotta magát túl parkon, túl városon, túl életen, hogy ismét önmaga lehessen.
A reggel a szokott szürkeségével ébresztette. Álmosan nyújtózott egyet, majd ledobta takaróját, megfosztva magát a jóleső melegtől. Ahogy lassan révedezett az alvásból, eszébe jutott az újabb hajnali vihar, s azonnal kiugrott az ágyból, kirohant a szobából, s az emelet felé tartott. Legnagyobb rémületére, testvére ajtaját nyitva találta, átkutatta az egész házat, sehol nem találta meg őt. Visszatért a vihar színhelyére, lerogyott az asztalnál álló fotelba. Körbenézett, szemügyre vette a pusztítást, tekintete megakadt a földön fekvő képen, ami őket ábrázolta sok-sok évvel ezelőtt. Amikor még minden rendben volt...
Aztán egy lapra lett figyelmes, felvette, elolvasta a címet: Tudsz titkot tartani?
Megfordította, és apró, különálló részletre lett figyelmes.
„Vége. Mennem kell. Képtelen vagyok leküzdeni. Senki sem tudja megállítani, és itt az ideje, hogy befejezzem a menekülésemet. Valami, valahol elromlott − beismerem. Én vagyok a hibás, épp ezért nem fogok gyáván megfutamodni. Értsd, ahogy akarod. Szerettelek, de képtelen vagyok így élni. Mindig el akar nyomni, a gondolataim, az érzéseim már nem az enyémek. Véget kell ennek vetni. ” Sápadtan leejtette papírt, hátradőlt, és lehunyta szemét. Vége, mindennek vége. Nem ezt akarta, soha nem kívánta a halálát, de elképzelni sem tudta a kínokat, amiket átél azért, hogy önmaga lehessen a saját testében. Talán már jobb lesz neki.
Elárulod a véleményedet?:)
