Paradoxon



Mikor úgy érezte, felhőtlenül boldog volt, jött valami - nem tudni, hogy mi − és az öröm eltűnt, helyébe lépett a szokásossá vált nyomorúság, bánat, fájdalom. Utálta ezt.
Most is itt áll egy összetört lány előtt, valahol a tovatűnő boldogság, és a közelgő keserűség között. Mit tegyen? Mit ne tegyen?

- Nem mondasz semmit? − kérdezi Sophie. Mégis mit mondhatna? Az élet egy nehéz darabját osztották meg vele, s a dühön, csalódottságon kívül mást nem igazán érzett. Ezt mondja el?
- Nem tudok, mit mondani − felelte.
- Haragszol?
- Haragudnom kellene?
- Rosszat tettem.
- Nem a te hibád. − Elmosolyodik, s kézen fogja Sophie-t. − Tudom, hogy meg kellett tenned, és a helyedben én sem döntöttem volna másképp. − Látja a meglepettséget az arcán, amit mondatai váltottak ki belőle. − Örülök, hogy megbíztál bennem annyira, hogy ezt elmeséld.
- Köszönöm, hogy elmondhattam. Már nem tudtam tovább magamban tartani.
- Elhiszem.
- Tudod, mi a legmegdöbbentőbb az életben? − Halvány mosoly jelenik meg Sophie arcán.
- Mi?
- Hogy elmondasz egy fájdalmas titkot valakinek, aki fontos, várod a halálos ítéletet a tettedért, és nem kapsz mást, csak hitet, még több bizalmat, és szeretetet. Egyszerre bizarr és csodálatos.
- Ezt nevezik barátságnak.
- Örülök, hogy a barátom vagy.

2008. október 4.
⇒vissza
Elárulod a véleményedet?:)