Őrület
Őrült lángocskák égtek szemében. Nagyon is jól tudta ezt, de hogy más is észrevegye, attól egyenesen viszolygott. Még a végén ráfognának valami gyűlöletes, otromba hazugságot, és ő már ennek gondolatától is menekült. Nem-nem-nem-nem.
Leplezte magát; mikor az utcákon sétált, a lépéseit figyelte, hogyan, miként, merre, nem nézett az emberekre, ha azok köszöntek, visszabólintott, halkan mormogott valami érthetetlent, ami éppoly annyira beillett egy „Szia!”-nak, mint egy „Menj a fenébe!”-nek. Azonban, ha valaki mégis volt olyan elvetemült – őrültebb, mint ő – és meg is állította, akkor is inkább elnézett mellette, vagy éppen az illető haját, ruháját figyelte érdektelenül, a táskájában matatott. Azt még talán megemlíthették, hogy mennyire lesoványodott, mennyire sápadt, talán beteg, el kellene menni orvoshoz, mire ő hanyagul vállat vont: „Csak túlhajszolom magam.” Válaszul bíztató mosolygást kapott, csak bírja ki, próbáljon kevesebbet rágódni a régi időkön, majd vállon veregették. Ez mind talán még jól is esett volna neki, csak ne vette volna észre azokat a különös, félelmes-ijedt pillantásokat, amelyeket rá vetettek, miután felfigyeltek tartózkodására, válaszainak élesen gúnyos kicsengésére, az oldalról csak alig látszó szikrázóan őrületes lobogást a szemében. Egykori termetes alakjának árnyéka megmaradt ugyan, ám az is olyan hátborzongatóan szörnyűségesnek hatott, még ő maga sem tudta, hogy merik az emberek megszólítani.
Most is a városban bolyongott, mint aki nincs ép eszénél, össze-vissza kódorgott az éjszakai forgatagban. Szédült, hányingere volt, homályosan látott, undorította az förtelmes tömeg, ami körülvette, ami próbálta lemosni magáról a gyalázat, a bűn mocskos leplét, s ő szabadulni akart, elbújni a saját kis odújában, nyalogatni a régi sebeket, melyeket önmagának okozott. Könnytelenül érzelemmentesen végignézni a régi képeket, emlékeket, amelyeket még épphogy ki tudott hozni régi otthonából olyan megérdemelten lopott cseppnyi boldogság néven.
Próbált szabadulni, néha már éppen kint volt, hogy aztán ismeretlen idegenek újra visszatolják, visszahurcolják őt. Ördögi körforgás, nem tudott elszakadni, egyedül akart maradni a sok ember között, magányosan fájdítani hozzánőtt bűnei fekete szárnyát, melyet ez a rossz, gonosz tömeg olyan csúnyán próbált róla letépni. Menekülni, futni, rohanni a világ elől, önmaga elől, a múlt elől, a tettek elől oda, ahol csak ő van – bűnösen, vagy bűntelenül, nem lényeg -, az emberek nem kérdezősködnek, nem veszik észre tébolyult lelkének kopottas tükrét.
Végül sikerült kiszakadni a forgatagból, az - egy újabb éjszaka erejéig - elállatiasodott emberek tömegéből, ismét maga volt teljes egészében. Kóválygott a városszéli utcákon, szemét meresztgette a sötét éjben. Már mindenhol az igazak álmát aludták, hallani sem lehetett a ricsajt, ő mégis mintha még mindig ott lett volna, fülébe zúgtak az elkapott apró, gátlástalan mondatok. Mindegyikben saját magát ismerte fel, minden ő volt, minden rossz, minden gonoszság az ő vérében összpontosult, bármit is tettek az emberek, miatta tették. Amit lehetett elrontott, reménytelenül elbukott, szégyenletes bűnei kiderültek, őt követik a vakmerően butus érzéketlen lények, akik közül ő csupán egy.
A csillagtalan éj – még a természet is ellene fordult! – beburkolta, gyógyítani próbálta őt, hasztalan. A mindent felemésztő lángok ott égtek szemében, még a telefonfülke is mintha megremegett volna félelmében, mikor ránézett.
Vissza akart menni az odújába - ahogy ő nevezte. El is indult, bár maga sem tudta, hová, képtelen volt tisztán gondolkozni, lábai vitték végig az ismert utakon, ő nem ellenkezett, belesüllyedt a mély tudattalanságba.
Remegett a keze, ahogy próbálta előkaparni a kulcsát, a lyukba is alig bírta beleilleszteni. Már kezdett ideges lenni, ki akarta tépni az ajtót, mikor az egy megadó kattanás után nyikorogva feltárult. Dühösen berontott, letépte magáról kabátját, és az ajtóval szemben álló, hatalmas íróasztaláról lesodort mindent, legyen az törékeny vagy műanyag, élő vagy holt. Menekülni, törni, zúzni akart, kilépni magából, új életet kezdeni, elrohanni mindenki elől, ő előle. Gyávasága, hogy képtelen minderre még jobban felbőszítette, majd a fölre lökést túlélő, félig teli pálinkás üveget a szemközti falnak hajította, aztán hevesen fújtatott, próbált uralkodni magán, szinte bűnbánóan lehajtotta a fejét, s akkor vette csak észre: egy kopott dobozt is levert asztaláról, teteje leesett, feltárva ezzel minden kincsét: az emlékeit.
Magához vette az apró dobozkát, leült vele a kanapéra, és annyi gyengédséggel simított végig a felső képen, mintha az előbb nem is ő dobta volna el azt a szeszes üveget, amitől még most is olyan átható alkohol szag terjengett a szobában, hogy még az elméjét is elbódította
Kézbe vette a képköteget, és lágy mosollyal nézett le a fekete hajú kislányra az első képen, akinek tündéri arcocskáján hatalmas vigyor ragyogott. Emlékezett rá, ő csinálta a képet, még sok-sok évvel ezelőtt. Visszarakta a dobozba, nézte a következőt. Ezen is a kislány volt, talán ugyanannyi esztendős, mint az előbbin. Gondtalanul játszott testvérével, tudta, egyikőjük sem vette észre, hogy sikerült őket lekapni. El-elmerengve nézte végig a képeket, mindegyik róla szólt, érte készült, s nem ő lett volna, ha nem hozza el ezeket, hiszen talán így láthatja utoljára az ő szeretett gyermekét.
Már alig pár volt hátra – ő eddig egyiken sem szerepelt. Azonban a mostanin ketten voltak rajta, éppen egy hatalmas puszit kapott – talán az elsőt tőle. Aztán jött a következő, és simogató tekintetét forgószél-szerűen váltotta fel az elkeseredett, dühös, érzéketlen ragyogás a téboly apró lángocskáival.
Ezt már nem ő fényképezte, a maradékot sem, nem is tudja, hogy kerültek bele az ő kis dédelgetett kincsei közé. Itt ő már ki volt rekesztve a körből, megtagadtak tőle a számára legfontosabbat. Legutóbb, mikor ezeket nézte, akkor még tudta is, hogy jogosan; veszélyes volt a közelében lenni. Az már régen volt – már nem érti, képtelen felfogni, hogy miért, miért fosztották meg őt a legjobbtól, nem tudta elfogadni a tényt, hogy kidobták, mint egy ócska, elhasznált rongyot. Már nem jött rá, hogy mindenről ő tehet, őt terheli a felelősség, a bűn, a szégyen: elméje teljesen elborult. Nézte a boldogan nevető arcokat, talán olyat, amilyet az ő kirekesztése előtt még soha nem is látott, és elöntötte a düh, a harag, a méreg egykori családja iránt, s bár magának is félt bevallani, agyának még egy apró, ép szeglete tudta, hogy magát okolja mindenért – jogosan.
Ledobta a képeket, felpattant a kanapéról, szinte már nyöszörgött kínjában, ahogy körülnézett, ismét fellobbant a tépni, törni, zúzni, ölni kavargó gondolat-ömleny. Még mindig pálinkaszag nehezedett a szobára, amit most oly’ szívesen megivott volna, hogy ismét bódult tudatlanságba essen legalább a következő reggelig. Végül hirtelen határozott: az emlékeket – az ő kincseit! – bedobta a rozsdás, elavult kályhába, majd kereste a gyufát. Rájött, hogy nincs, mindet elhasználta, s tekintete a szoba sarkában álló lángszóróra tévedt. Odarohant, felkapta a palackkal együtt, megnyitotta, s épphogy el tudott merülni a kifolyó láng szépségében, amint azt a kályhára irányította, a lángok visszalobbantak faláról, egyenesen az ő arcába. Rémülten felsikoltott, már képtelen volt elengedni a hozzá égett fogantyút, és utolsó, gúnyos kacajának hangja beleveszett a kihalt éjszakába...
2008. 12. 17.
Elárulod a véleményedet?:)
