Mama
A vonaton zötykölődik hazafelé. Már rég úton van, de mintha a világ végére utazna − még sehol sincs.
Nézi az elsuhanó fákat, réteket, kisebb erdőket, házakat. Nézi, de nem látja csupán a semmibe mered. A múltban jár, valahova a húsz évvel ezelőtti időkbe repült vissza.
Még emlékszik édesanyja könnyes szemére, mikor végleg elment − otthonát már másnak mondta.
Próbálta vigasztalni, megértetni vele, hogy ő mindig itt lesz, és nem hagyja egyedül − de anyja csak a fejét csóválta: „Majd megérted”.
Csak nézett a barna szemekbe, némán kérdezve, hogy ezt vajon hogyan értse, de válasz nem érkezett. Nem firtatta, de nem is hitte el. Mit is kellene megértenie? Nem a világ végére utazik, nem örökre, mindig vissza fog térni, mindig megölelgeti őt, beszélget vele, jelezve, hogy itt van, hogy vele van.
Már akkor eldöntötte: ő semmit sem kényszerít a gyerekére, hagyja magától elmenni, nem marasztalja. Ó, milyen naiv is volt!
Teltek-múltak az évek, és ő egy nagyszerű csöppségnek adott életet. Érte élt, mindig vele volt, játszottak, vagy épp elmélyülten beszélgettek, amolyan nő a nővel stílusban. Mennyire élvezte ezeket az órákat!
Ahogy a kislánya nőtt, egyre többször jutottak eszébe jutottak azok a bizonyos szavak. "Majd megérted" − hallotta újra és újra anyja hangján. Talán ő is valami ilyesmit érzett, mikor a gyerekével foglalkozott, mikor az ő babusgatása tette ki napjai nagy részét? A választ nem tudta, csak egy halvány talán betűi tűntek elő a semmiből.
Mióta rájött, hogy bizony ő is oly' nehezen fogja elengedni lányát, mint egykor anyja tette, egyre görcsösebben ragaszkodott az ő csemetéjéhez, anyatigrisként védte, de tudta: mindennek meg van a határa. Féltette, aggódott érte, ha nem időben ért haza, megrótta a pontatlanságáért, holott legszívesebben megölelgette volna, hogy hazatért, hogy még itthon van, hogy nem ment el. Mennyire szereti!
*
Lánya mit sem sejtett anyja érzéseiről, hogy mennyire félt az ő távozástól, mikor már másik otthona lesz, mikor már máshova tér haza esténként, mikor már máshol fog nyugovóra térni.
Most is, olyan békés volt minden; az ő szeretett édesanyja három napig nála volt, unokázott egy kicsit, sokat beszélgettek.
Néha-néha, mikor látta, ahogy nagymama és unokája együtt játszik, a múltban kalandozott. Még emlékezett rá, ahogy vele játszottak ennyit, felnőttek módjára beszélgettek, holott ő még csak négy-öt éves lehetett. Emlékezett rá, mikor a játszótéren sok-sok gyerekkel együtt papás-mamást játszottak, egy hatalmas családot alkottak, és míg ők eljátszották a felnőttek életét, szüleik őket nézték, megmosolyogták egy-egy szavukat, beszélgettek arról, hogy milyen gyorsan is nő az ő pici babájuk. Aztán teltek-múltak az évek, ő bulikba járt, az utcákon csatangolt, egyre gyakrabban késett, de ő soha nem kapott semmit egy-egy letoláson kívül. Barátai mindig zsörtölődtek, hogy őket bezzeg megint egy hét szobafogságra ítélték, ő pedig nem kapott semmit. Mindig azt gondolta, hogy milyen jó fej anyja van. Szerette, tisztelte, de nem volt meg a szülői szigor, az kimaradt az életéből. Nem volt zsebpénz-levonás, szobafogság, csak megrovások, ami a gyerek egyik fülén be, a másikon ki.
Most már talán érzi, hogy miért volt − vagy éppen nem volt − mindez. Anyja féltette őt, és az, hogy épségben hazatért többet jelentett annál, minthogy a pontatlanságáért valami büntetést rójon ki rá.
A gyerekkori tisztelet, szeretet érzése még mélyebben a lelkébe vésődött, jobban ragaszkodott hozzá, fontos volt számára a véleménye, a jelenléte, az, ha beszélgettek. Miután egyetemre ment, talán amolyan jó barátnők is lettek az évek folyamán.
Most is olyan mérhetetlen nyugodtsággal tölte el anyja jelenléte. Nem érdekelte, hogy nem társalogtak egyfolytában; egyszerűen csak jó volt, hogy vele lehetett.
Mikor nem beszélgettek, csak ültek a nappaliban, és a játszadozó-nevetgélő kissrácot figyelték, aki erősen koncentrált, hogy sikerüljön bevenni az ellenség várát, egy-egy boldog mosolyuk, pillantásuk beszélt helyettük.
A három nap elteltével fájón búcsúzott édesanyjától. Nem tudta, mikor látja újra, a találkozások időpontjai kiszámíthatatlanok voltak, amikor idejük engedte vagy telefonon beszéltek, vagy megbeszéltek egy találkozót.
A lány szeme sarkában elmorzsolt néhány könnycseppet, ahogy nézte az egyre gyorsabban távolodó vonatot.
Végül visszatért otthonába, visszatért a kisfiához, akinek ő jelenti a világot, és aki az ő világát jelenti. Már értette, hogy az anyja miért volt vele olyan engedékeny, miért egyezett bele olyan sok mindenbe.
A szeretet miatt. "A szeretet türelmes, jóságos: a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik." - jutott eszébe a bibliai idézet. Még valamikor általános iskolában tanulta meg anyák napjára, de azóta sem felejtette el.
Minden ezért volt. Ezért tűrte el anyja a pontatlanságát, de mégis mindig vele volt, ha valami rossz történt vele, mellette állt, mikor rossz döntéseinek következményeit viselte.
És ő mit adott cserébe? Semmit.
Elhagyta őt, cserbenhagyta, messzire elköltözött, ami miatt csak ritkán találkozhattak egymással. Annyi minden jót kapott, annyi mindenre megtanították kiskorában, mégis, távozásával csak szomorúságot hagyott, könnyeket, amiket miatta hullattak.
Bár édesanyjával most, ha lehet mondani, még jobb volt a kapcsolata, de az a távolság, amit költözése okozott mindig ott volt közöttük.
Most itt ült kedvenc karosszékében, és miközben szundító kisfiát nézte, a könnyek ismét utat törtek maguknak. Csak ült ott, az érzések tengerében kavargott, nem tudta, mi ez a hirtelen jött szomorúság, csak annyi jutott el tudatáig, hogy mennyire hálátlan volt az anyjával szemben, aki mindig, mindent megadott neki.
Már rázkódott a sírástól, és nem tudta, mit tehetne. Hívja fel őt, és mondja el neki, hogy mennyire sajnálja?
Bármennyire is szeretett volna túl lenni ezen a hátborzongató felfedezésen, nem tette. Hogy miért? Talán gyáva volt, talán nem merte kockáztatni ezt a mélyről jövő kapcsolatot, talán, mert most a szívére hallgatott, ami azt súgta, ne tegye.
Végül döntött: rendes, mezei, kézzel írott levelet ír anyjának. Abból több piszkozatot is készíthet, van rá ideje, hogy megírja, és hogy felkészüljön a reakcióra. Igazából, ha jobban belegondolt, nem is tudta, hogy mire vár. Talán semmire, egyszerűen csak szerette volna megosztani anyjával, hogy mennyire sajnálja.
Tudta, még van ideje addig, míg fia felébred, így az íróasztalhoz ült, és egy hosszú, mindenről-beszámolós levelet körmölt le édesanyjának.
Vége.
2008. április
Elárulod a véleményedet?:)
