Karácsonyi ajándék
Hideg, téli éjszaka volt akkor régen. A hó nagypelyhekben hullt a kihalt utcákra, összefüggő, fehér takaróval borítva be élőt és élettelent egyaránt.
Egy kicsi, nagyjából hét-nyolc év körüli gyermek tűnt fel az úton, kezében elnyűtt rongybabát szorongatva. Szakadt, ócska ruháján kedvére járt át a fagyos szél, lyukas, méretekkel nagyobb cipője magát megadva engedte be a betolakodó hódarabokat.
A leggyengébb fuvallatba is beleremegett, órák óta gyalogolhatott. Nem tudta, hol van, egyszerűen csak ment, amerre lábai vitték, ámbár lassan azok is, mintha jéggé dermedtek volna, egyre nehezebben mozogtak.
Minden porcikája lila volt a hidegtől, de ő igyekezett nem tudomást venni róla. A lakások ablakait nézte, melyekből oly csábítóan áradt a fény. Néhányszor azonban, meglepve tapasztalta, nem látott semmit a szobákból, mert nagy, terebélyes fenyők takarták el a belátást. Nem tudta mire vélni, mit keresnek a fák az emberek otthonaiban. Náluk egyszer sem volt.
A szél egyre hevesebben fújt, a kislány úgy érezte, lábai nem bírják tovább, összerogyott az úttest közepén. Könnycseppek gyülekeztek szeme sarkában, de visszatartotta őket, nem akart sírni.
Hosszú ideig térdelhetett a hideg hóban, lassan kezdte az eszméletét is elveszíteni. Végül lépteket hallott, először távolabbról, majd egyre közelebbről. Szemei már lecsukódtak, mikor érezte, hogy valaki felemeli, és sietősen elindul vele. Nem volt ereje ellenkezni, csak reménykedett benne, hogy jó helyre viszik.
Nem csalódott. Percekkel később kiemelve őt a hideg éjszakából egy meleg szobában találta magát. Az ágyra fektették, és jól betakargatták.
- Készíts neki teát, amíg én megengedem a vizet − szólt egy női hang, s egyedül hagyták.
*
Egy órával később már megfürödve, felmelegedve, takaróba bugyolálva ült a nappaliban, kezében teásbögrét szorongatva. A kandallóban vidáman ropogtak a narancssárga lángnyalábok, az ablakon keresztül pedig látni lehetett, ahogy a hópelyhek aláhullnak az égből, fehér takarót alkotva az utakon.
- Hanna vagyok, ő pedig a férjem, Simon − törte meg a csendet a nő. − Téged hogy hívnak?
- Dorottya − felelte halkan, és nagyot kortyolt a teából.
- A szüleid most hol vannak? − kérdezte az eddig szótlanul ülő férfi.
- Nem tudom. − Látták rajta, hogy nem mond igazat, de nem firtatták.
- Miért van ott az a díszes fa? − Érdeklődő hangon próbált csevegni. Nem értette, hogy miért nem mondta meg, hogy a szülei elhagyták őt; talán nem akarta, hogy szánakozzanak rajta, ahhoz túl büszke volt, már így, hét évesen is.
- Ma van Szenteste − lepődött meg Hanna.
- Az mi? − Kérdésére a pár összenézett a feje fölött.
- Nem hallottál még róla?
- Otthon semmit sem ünnepeltünk.
- De Jézusról már hallottál, nem? Az ő születését ünnepeljük.
- Igen, a mama mindig mondta, hogy lefekvés előtt hozzá kell imádkozni, hogy minden rendben legyen velünk. De nem igazán mesélt róla, csak annyit, hogy ő mindig meghallgat minket, és próbál segíteni, viszont néha nem úgy, ahogy mi várjuk, hanem másképp. Talán most is ez történt...
- Ezt hogy érted? − kérdezte kíváncsian Simon. A kislány beharapta szája szélét. Nem akart ennyi mindent elmondani, és ráadásul magát is leleplezte, de talán jobb is lesz így, hiszen megmentették az életét azzal, hogy behozták őt a hidegből, ennyivel tartozik nekik hálából.
- A papa délután azt mondta, hogy gyorsan öltözzek fel, mert elvisz minket valahova. A mama is csak bólogatott, így nem mertem kételkedni. Tudják... − itt egy kicsit elakadt -, papa nem szeretett engem, és anyát. Gyakran nem volt pénzünk kenyérre, mert mindet elvette, és csúnya dolgokat csinált. − Mielőtt még könnyei útnak indultak volna, megtörölte szemét.
- És végül hová vitt? − kérdezte Hanna.
- Valahonnan szerzett egy autót, és fél óra kocsikázás után megállt egy város szélén, és mondta, hogy szálljak ki, a mamával meg kell beszélnie valamit. Láttam, hogy a mama nagyon sír, tudtam, hogy valami baj van. Utálom, ha valami baj van. Becsuktam az ajtót, és a papa már tovább is hajtott. Vártam, hogy majd visszajönnek értem, mert eszükbe jut, hogy itt felejtettek, aztán elindultam egyedül. És maguk rám találtak...
- Dorottya, nyugodtan hívhatsz minket a keresztnevünkön, és tegezhetsz is − szólt mosolyogva Simon. Hanna könnyezve magához húzta a kislányt, és megölelte. Tudta, mit érzett, hiszen régen vele is ilyen cudarul bánt el a sors. Akkor valaki őt is megsegítette, és úgy gondolta, most itt az ideje, hogy ő mentse meg másnak az életét.
- Tudod, Dorottya − kezdte suttogva. Simon is közelebb húzódott, a másik oldalról ő ölelte meg a kislányt. − A férjemmel már hosszú ideje szeretnénk egy gyermeket, de kiderült, hogy nem lehet kisbabánk. És ma éjjel, Szentestén, nálad gyönyörűbb ajándékot nem is kaphattunk volna Istentől. Egy csoda vagy nekünk, tudod? − A kislány felemelte fejét, és meglepődve nézett a nőre. − Nem tudom, milyen életed volt a szüleiddel, de ha szeretnél, akkor élhetsz velünk, hogy egy boldog családot alkothassunk. Mit szólsz hozzá?
- De... nem is ismernek − szólt csodálkozva.
- Amennyit most elmondtál, egyelőre éppen elég. A többi pedig majd jön magától. − Dorottya hatalmas kacagásban tört ki, nevetésétől zengett az egész ház. Teljesült a kívánsága, amiért annyit imádkozott!
A két felnőtt ajkait megkönnyebbült sóhaj hagyta el, majd egyből két apró kéz fonódott köréjük, és a kicsi test ügyetlenül ölelte meg egyszerre mindkettőjüket.
- Boldog karácsonyt! − suttogta nekik Simon.
Megjegyzés:
Nevek jelentése:
Hanna − Isten kegyelme
Simon − meghallgattatott
Dorottya − Isten ajándéka
2008. december
Elárulod a véleményedet?:)
