Játékidő
Nevetgélő gyerekek hangja töltötte meg a játszótér békés csendjét. Alkonyodott, s a Nap már úgyis elhalóban volt a szürkéskék fellegek uralma alatt.
Két apró jó barát futott nevetve a homokozó felé. Szüleik vitték utánuk az esti felszereléseket − lapátok, vödrök, különböző formák alakjában −, hogy a kicsik semmiben ne szenvedjenek hiányt.
Nem vették észre − vagy nem akarták? − a távolabbi hintában lehajtott fejjel üldögélő hét év körüli kislányt, aki szintén nem tekintett az újonnan érkezőkre. Úgy érezte, valami szúr neki mélyen, legbelül. Nem értette, hogy miért, reménykedett benne, hogy nem fog megbetegedni − aztán ezt a lehetőséget el is vetette, végiggondolva, hogy soha nem járt pőrén, és vitaminokat is rendszeresen szedett, nehogy elkapjon valami nyavalyát. Akkor mi lehet ez? − tűnődött. Olyan furcsa, szokatlan volt. Fájt.
A gyerekek közben már a homokozóban játszadoztak, a szülők óvó-gondoskodó pillantásaitól kísérve, mikor sóvárgó, irigykedő tekintettel végignézett rajtuk.
Meleg nyári este volt, ő valahol mélyen, legbelül mégis fázott − képtelen volt megfejteni az okát. Feltekintett az égre, az egyre duzzadó szürke fellegekre, amik talán hamarosan elsöprik az önfeledt játékot, és az anyukák eszme- és tapasztalatcseréjét.
Nemsokára azonban újabb gyermekhang csatlakozott a többihez. Egy szőke hajú kislány ráncigálta édesapját, hogy még a nyaralás előtti estén egy utolsót játszhasson a két szomszéd kisfiúval.
Legszívesebben elmenekült volna erről a kínzóhelyről, és mégis… fájóan szép volt hallgatni azokat a gyengéden formált szavakat, amiket soha nem mondtak neki, és soha nem is fognak − de legalább elképzelhette, és ez mély, szívből jövő reménnyel töltötte el.
Álmaiban már százszor újraélte az ő tündérvilágos, másokéhoz képest szokatlan fantáziaábrándját. Ó, nem vágyott ő holmi várkastélyba zárt hercegnő szerepbe. Nem. S bármennyire is szenvedésekkel teli volt az ébredés, a kesernyés utóízt édesítette az „egyszer, talán” reménysugár.
Naiv volt és tudatlan − csupán egy fénysugárba kapaszkodott úgy, mintha az élete múlna rajta. Ha szinte kézzelfoghatóan meg tudta álmodni önmagát, amint a játszótéren gyerekek tucatjaival fogócskázik, homokozik, csúszdázik, az ő édesapja óvó-gondoskodó pillantásától, néha egy-egy megrovó szavától kísérve, hát miért ne történhetne meg egyszer valóban?
Reménytelen képzelgés, melynek helyét sorra átvették a gonosz, valódi indokok, amikre soha nem akart gondolni.
Végül elhatározva magát − hisz∍ ő is csak egy játékra éhes gyermek! − felállt a hintából, és odasétált a többiekhez. A levegő azonnal megfagyott, még a szülők is megtorpantak, és csak figyelték a kis különcöt.
- Sziasztok! − köszönt az apróságoknak kedvesen mosolyogva. − Beállhatok játszani?
A két kisfiú szüleik felé pillantott, míg a kislány ráfüggesztette tekintetét − látszott, hogy őt nem érdekli az apja véleménye -, és keze hívogató intésével maga mellé ültette.
- Köszönöm − felelte félénken, miután helyet foglalt.
- Akkor te töltsd meg azt a három vödröt homokkal, ameddig én felállítom az őrséget − közölte kedvesen, miközben oldalra nyúlva kézbe vette a kicsi, különböző színű és formájú mintákat. − A buta fiúk nem képesek segíteni − tette hozzá megrovóan pillantva az említettek felé, akik már induláshoz készülődtek.
A szülők közül a két anyuka végül határozott. Elköszöntek az apukától és lányától, majd kézen fogva szomorú-dühös gyerekeiket elindultak hazafelé, ki-ki a maga útján.
Hárman maradtak csak, és a két lurkó belemerült a játékba. A férfi hanyagul a padon ülve nézelődött, néha a homokozóra tévedt a tekintete, ilyenkor melegen elmosolyodott.
Fiatal volt még, a harmincas évei elején járhatott. Nem igazán akart lejönni, de most ő volt a soros, hogy lehozza a lányát, és találkozzon a két negyvenes hárpiával.
Mikor meglátta, hogy nem csalódott, ismét ott ülnek, és mézesmázosan nevetgélve beszélgetnek, legszívesebben ő is inkább homokozott volna.
Természetesen ő is hallotta az igaznak tűnő pletykát a kislányról, aki − valószínűleg − megtagadva önmagát és természetellenes büszkeségét, félénken lépett oda a játszadozó gyerekekhez. Állítólag ketten éltek az anyjával, miután az apját börtönbe zárták, és ez volt az a hatalmasnak tűnő ok, amiért a konzervatív, szűklátókörű asszonyok körében terjedt a hír, hogy a lány pszichésen beteg, és több vizsgálat is rámutatott az apjától örökölt elmezavarra. A férfi dühösen megrázta fejét. Tipikusan azok, akik terjedelmes szabadidejükben nem tudnak már mit kezdeni magukkal, a délutáni játékidő pedig remek alkalom egy kis pletykálkodásra.
Fantasztikus az emberek felfogása és ítélőképessége a 21. században… - fintorgott.
Ő már a kósza hírek kezdetén megbeszélte feleségével, hogy nem vesznek részt ebben az alávaló kirekesztésben egy hétéves gyerek ellen pusztán azért, mert oda született, ahova.
Még szerencse, hogy mi nem engedünk elterjedni semmilyen pletykát a magánéletünkre vonatkozóan − mosolyodott el gúnyosan. − Minden bizonnyal engem is kitaszítanának a csillogóan fényes életükből, na nem mintha sajnálnám. Csak a lányom miatt.
Tekintetét ismét a gyerekek felé fordította, akiknek fel sem tűnt a férfi arcán átsuhanó érzelmek össze-visszasága, csak önfeledten építették minden idők legfantasztikusabb, legszebb, legjobb, legeslegebb királyának és feleségének homokvárát, ahogy ők azt kitalálták.
- Ez nagyon-nagyon jó lesz! − kiáltott nevetve a másik lány. A férfi eltűnődve nézte az arcára kiülő örömteli mosolyt. Teljes szívből sajnálta. Nem tudta felfogni, hogy hogyan lehetséges az, hogy ennyi rossz után még mindig tudjon boldogan nevetni. Hiszen csak hét éves − jutott eszébe. Ilyenkor még olyan ártatlanok… vagy legalábbis annak kellene lenniük.
- És te hogyhogy egyedül vagy itt? Hol van az apukád? − hallotta meg lánya kérdését, és magában fohászkodott, hogy ne legyen túl… felnőttes a fogadtatás.
A másik egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett. Először úgy tűnt, nem értette meg, hogy mire is kívánnak tőle választ, pedig épp ellenkezőleg − nagyon is tudta. Lesütötte szemét, és ujjával a homokba túrt és különböző firkákat vésett. Nem tudta, mit mondjon. Azt hitte, vagy legalábbis sejtette, hogy a környéken már szinte mindenki ismeri a családját, és ezért is furcsállta, mikor társa szóba állt vele, de aztán túljutott rajta, és arra gondolt, biztos ő is olyan… furcsa − mint ahogy rá szokták mondani. Úgy tűnt, tévedett.
- Ööö… tudod − kezdte −, az én apukám nem tudom, hol van. − Nézte a lány hatalmasra tágult szemeit, és nem tudta, hogyan folytassa. − Az anyukám szerint csinált valami nagyon csúnya dolgot, és ezért nem lehet velünk. − Szégyenlősen elfordult, és a szemközi épületet kezdte bámulni. A másik apja felé fordult, aki idegesen figyelte beszélgetésüket, majd némán lánya felé bólintott, mire ő odamászott barátja mellé, és oldalról átölelte.
- Nem kell aggódni! − szólt bölcsen, mire mindketten elmosolyodtak.
- Csak, tudod, én azt hittem, hogy erről mindenki hallott. A két fiú is azért ment el… - Egy könnycsepp buggyant elő kék szeméből.
- Az apukám és az anyukám szerint nem kell azzal foglalkoznunk, hogy mit mondanak a körülöttünk élő emberek − válaszolta.
- És téged ez nem zavar? − nézett rá meglepetten.
- Dehogyis − rázta meg a fejét a lány.
- Furcsa vagy − szólt komolyan a másik.
- Miért?
- Nem is tudom… Mások már rég sírtak volna, ha közel megyek hozzájuk.
- Én inkább rád mondanám, hogy furcsa.
- Mondják is − nézett szomorúan mosolyogva a kislány szemébe.
- Bocsánat, nem úgy értettem − hebegett szégyenkezve, elpirult arccal. − Csak... most is úgy beszélsz, mint az anyukám és az apukám szokott, és nem úgy, mint például a fiúk, akiket az előbb vittek haza az anyukák − fejezte be egyre halkuló hangon, és lesütötte szemét, a másik döbbent pillantásától kísérve.
Ennek most kellene valamit jelentenie? Nem volt biztos benne. Bár kétségtelenül furcsa gondolat volt számára, hogy más az anyukájával hasonlítja össze.
A férfira nézett, aki most pont szembe került vele. Őt figyelte, majd a lányára tekintett óvó-gondoskodó pillantással.
Ismét szúrni kezdett neki, de most még elviselhetetlenebbül fájt. Rá… rá soha nem fognak így nézni, csak miatta fognak így nézni az emberek a saját gyerekeikre. Piszkos félelem kerítette hatalmába, mintha valami csúnya, nyálkás szörny bújt volna meg a sötét szobájában, és ő reszketett az álmatlanságtól, hogy fel fogják falni a legszebb ábrándképek közepette.
Igen, kezdte sejteni, amit játszótársa mondott. Az előtte ülő újdonsült barátja az őszinteség apró szikrájával ajándékozta meg. Mosolyogva végigsimított a másik vállán, mire az bátortalanul ránézett.
Apja felállt a padról, és feléjük tartott.
- Sajnálom, hercegnők − szólt mosolyogva -, nemsokára eső lesz, az lesz a legjobb, ha mindannyian hazatérünk, és egy forró csoki mellől figyeljük a kitörni készülő zivatart. − Már el is kezdte szedegetni a játékszereket, miközben a két kislány felállt, és zavartan néztek egymásra.
- Köszönöm, hogy játszhattam veled − törte meg végül a csendet egy apró mosollyal.
- Máskor is jó lenne…
- …Rendben…
- Akkor szia! − szólt még egyszer utoljára, és egy puszit nyomott a másik arcára, majd apjához sietett, és kézen fogva eltávoztak.
A lány megilletődve tekintett a páros után. Kétségtelenül élete egyik legszebb késő délutánja volt ez a mai.
Nem sok ideje maradt tétlenül álldogálni, hamarosan egy-két karjára hulló hideg csepp borzongatta meg, majd egyre több és több. Pár perc elteltével − immár csuromvizesen − elmosolyodott, majd mint aki most kapott észbe, elkezdett rohanni hazafelé. Az ajtónál megtorpant, megnyomta alulról a második gombot, mire egy rövid berregés és kattanás után belépett a lépcsőházba. Homlokát az üvegnek támasztotta, és nézte, ahogy az esőcseppek vékony folyócskákat alkotva végigcsorognak az ablakon. Szép volt. Szép azért, mert az aznapi szürkeség végre egy kis színt vitt az életébe. Kétségtelenül meleg, boldog színt − és érzést.
Végül feltrappolt a hosszú lépcsőkön, és mosolyogva csapta be maga mögött az ajtót.
2009. február
Elárulod a véleményedet?:)
