Hullámok
Néha olyan érzésem van, mintha darabokra tépnék, szaggatnák a lelkemet, s minden egyes törést fájdalmas sikoly követne. S közben én ugyanúgy nevetek, kacagok, ragyogó szemekkel élem az életem − pedig néha szívesebben sírnék, ordítanék a meggyötörtségtől. De mégsem teszem − magam sem tudom, miért.
„Többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív.”*
Mégis... most is ugyanezt érzem. Itt ülök számtalan fiatallal együtt, mosolygok, nevetek, beszélgetek, de valahogy nincs minden rendben. Mondhatnám azt, hogy nem érzem jól magam, de az senkinek sem lenne jó; engem hasztalan próbálnának felvidítani, s az ő kedvük is odalesz.
Elnyújtózkodom a két ülésen − rövid időre én bitorolhatom mindkettőt. Nem szeretnék szomorú lenni − most nem. Most a mosolygásnak, a jókedvnek van itt az ideje, nem pedig ennek a... valaminek.
Furcsa dolog az élet. Olyan göröngyös, és néha úgy érzem, képtelen vagyok megtalálni a helyes ösvényt, máskor pedig minden akadály mintha félresiklana az utamból. Szeretnék igazán boldogan élni, de mégis... tudom, hogy hiába reménykedek benne, mert addig még rengeteget kell küzdenem − s én megfogadtam, hogy kitartok.
Legszívesebben magamra ordítanék, hogy fejezzem be ezt az értelmetlen önmarcangolást, de képtelen vagyok.
Már mindannyian érezzük a végét, s talán mindannyiunk szívét összeszorítja a búcsú gondolata.
Nem szeretnék titkon abban reménykedni, hogy ez az egész út legalább egy valakinek az itt lévők közül minimum annyira fáj, mint nekem. Bűntudatot érzek. Nem akarok bántani senkit, pedig tudom, hogy ha legalább a felét elmondanám Neki, amikről itt szereztem bizonyosságot, csalódást okoznék. Azt viszont még inkább nem szeretnék − ezért inkább csendben hallgatok.
Visszagondolva még mindig furcsa a tudat, hogy azokról az érzéseimről, gondolataimról, az életem azon momentumairól beszéltem szinte ismeretlen embereknek, amiket hosszú, kínkeserves évekig még magam elől is próbáltam titkolni.
Még furcsább volt utána a szemükbe nézni, beszélgetni velük, s nem egyszer mondták: „Ügyes voltál.” Én mégsem éreztem így, mert akkor már jól tudtam: nem én beszéltem.
Isten segített.
Igyekszem visszafojtani az előtörni készülő könnycseppeket.
Három év alatt háromszor következett be nem várt − ugyanakkor fantasztikus − fordulat az életemben.
„Aki pedig megtalálja az életet, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.”**
„Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok.”***
„Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt.” ****
Hogy melyik volt a legjobb?
Hogy melyikre vagyok a legbüszkébb?
Nem tudom, és itt nem ezen van a hangsúly − hanem azon, hogy megtettem.
Néha még magam sem hiszem el, hogy miket éltem át; hogy annyi év után élni kezdtem.
Hogy nekem, a kis senkinek, az értelmetlen porszemnek, valaki ilyen nagyszerű életet szánt Valaki odafent?
Nehéz elhinni − s én mégis ezt teszem, mert ez a tudat mentette meg az életemet.
Elmosolyodok.
Így, ilyen vonatkoztatásban már tényleg nem tűnik olyan elképzelhetetlennek az, hogy beszéltem − én, a hitvány porszem.
Lassan hazaérünk, s ismét fájni kezd a búcsú.
De talán most kicsit kevésbé, hiszen tudom, hogy Istennek terve volt azzal, hogy találkozzunk.
Számomra még néha olyan furcsa és szokatlan ez a „nemtudás”, és mégis bizonyosság. Vannak dolgok, amiket még mi sem érthetünk, vannak kérdések, amikre nem ismerhetjük a választ − mégis, a hitünk megvéd. Mert még ha nem is tudjuk, de bízunk Benne, aki mindent a lehető legjobban tervez el számunkra − éppen ezért, felesleges a búcsún rágódni.
Most már tudom, hogy a helyes ösvényen járok, s ha néha le is térnék róla, lesz valaki, aki visszaterel.
Nézem a mosolygó embereket, örülök az örömüknek, s közben Őt dicsőítem.
Elmosolyodok, s lehunyom szemeimet.
Igen. Már elmondhatom magamról, hogy élek.
Lassan elszenderülök, s álmomban visszatérek a tengerpartra.
*
A parton ültem, figyeltem a hullámzó, morajló tengert.
Arra gondoltam, hogy jutottam el idáig; hogy régen mennyire hálátlan voltam − és most mégis mennyire nagyszerű életem van.
- Hogy lehetséges ez? − kérdeztem a tengert; mintha választ tudna adni. Lassan esteledett; a nap még kitartóan ragyogott a felhőtlen égen − ami mostanság egyre gyakrabban fordult elő a ködös, esős szigeten.
Gondolataimba merülve figyeltem a végtelent, a vízbe néha bele-belekapó sirályokat, hallgattam a természet csendjét − az életemen tűnődtem.
„Eddig soha senkinek nem beszéltem róla...”
„Nehéz gyerekkorom volt...”
„Néha úgy éreztem, igazi gyerek vagyok...”
„Soha nem értettem, miért történik mindez velem...”
„Én csak egy boldogságra vágyó kislány voltam...”
„Éppen ezért nem is hittem azoknak, akik arról beszéltek, aki meghalt a bűneinkért...”
„Aztán váratlanul megtaláltam Istent...”
„Fájdalmas időszak volt...”
„Gyakran meg akartam halni akkor...”
„De valahogy soha nem tudtam igazán megtenni...”
„Visszataláltam Istenhez...”
„Boldog vagyok...”
Elmosolyodtam.
- Istenem − szólok halkan, suttogva a tenger felé -, a legcsodálatosabb ajándékot kaptam tőled, s ezért nem tudok eléggé hálás lenni: az Életet. Nem tudom, hol lennék most nélküled. Talán már a föld alatt, talán valami ócska buliban drogoznék, innék, talán... biztosan egy senki lennék. Talán most nem olyan az életem, amilyet a környezetem elvárna, de tudom, hogy te a helyes útra terelsz engem, és nekem az a dolgom, hogy Téged kövesselek − ne a világot.
- Ismét itt vagy − hallottam egy ismerős hangot a közelből.
- Igen − bólintok. − Hol máshol...?
- Hogy érzed magad?
- Jól.
- Bővebben?
- Harmadszor vagyok itt. Sok minden megváltozott. − Rápillantottam, mire biccentett, hogy folytassam. − Én is, az életem is − most kicsit minden nehéz. A sötét árny távolodik, és tudom, ha szeretném, nemsokára el fog tűnni, miközben én... velem változik a világ. Döntéseket hoztam, s tudom, lesznek, akik még kevésbé értenek meg, ugyanakkor tudom azt is, hogy kitartónak kell lennem.
- Okosan beszélsz.
- Mégsem tudom végleg legyőzni... Mit kell még tennem hozzá...?
- Feladnod. − Elképedve tekintettem rá, de ő csak mosolygott. − Túlságosan küzdesz még ellene, holott azt hangoztatod, már mennyire nem érdekel. Nálad ez hogy működik? Én csak fontos dolgok miatt tudok csak harcolni.
- Én... − Képtelen voltam megszólalni; egyszerűen tudtam, hogy igaza van.
- Ellentmondásos vagy − fejezte be helyettem a mondatot. Most én bólintottam, jelezve, hogy ha akarja, folytassa. − Még mindig görcsösen ragaszkodsz a múltadhoz. Tudom − emelte fel a hangját, mikor észrevette felháborodásomat -, hogy igyekszel ellene tenni, de még mindig egyedül próbálkozol. Kaptál egy új életet; reménnyel, hittel, lehetőséggel telve...
És hidd el, sok embert láttam már visszazülleni a bűn szolgaságába.
Csend telepedett közénk, de ez már régóta nem az a tipikus kínos, feszült csend volt.
- Én nem akarok lezuhanni...
- Akkor ne tedd. Csak kérned kell − nap, mint nap.
Bólintottam, és tovább néztük a hullámzó tengert, ahogy a hanyatló nap lassan színezi be a fodrozódó tengert.
Eszembe jutott az egyik dal sora: „Waves of mercy, waves of grace...” *****
És tényleg, mennyire így van; az irgalom, a kegyelem hullámai olyanok, mint a tengeré, mert egyre csak áradnak és áradnak felénk, Isten soha nem szünteti meg...
A szívem hevesen vert az örömtől; úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal, akit épp akkor dobtak vissza a tengerbe, mikor már majdnem megfulladt...
*Préd 7,3
**Mt 10,39
***Mt 6,14
****Mt 10,32
*****Az irgalom hullámai, a kegyelem hullámai... (Hillsong Kids − Every move I make)
2009. 08. 16-28. (03-28.)
Elárulod a véleményedet?:)
