Feledés
Emlékeztetőül
Abban az időszakban volt egy nap. Egyetlen olyan nap, amikor minden más volt. Nem értettem az okát. Egyszerűen csak kinyitottam a szememet, mert úgy éreztem, már rég elmúlt reggel. S akkor megpillantottam. A szívemben, a lelkemben.
Megláttam Őt.
Ki az?
Mit akar?
Miért jött?
Kóválygott a fejem. Az álmok utóhatásaként gondoltam csak rá, kikeltem az ágyból, és elkezdtem a napi teendőimet.
De azon a napon soha, egyetlen pillanatra sem hagyott nyugodni az érzés: Ő, Ő, Ő van itt.
De ki az az Ő? − Semmit sem értettem. Az eszem és a szívem mintha önálló párbeszédet folytatnának egymással, és én, a lelkemmel nem tudtam, mikor melyiknek higgyek. Persze, meg volt a magam teóriája − de nem értettem, ki az az Ő.
Ebéd után már semmit sem tudtam tenni. Egyszerűen otthagytam a mosogatnivalót a konyhában, a kimosott ruhákat a mosógépben, és kimenekültem a házból.
Egy pillanatra minden gondomról megfeledkeztem, akárhányszor léptem ki az ajtómon. Az én ajtómon az én házamból.
A Természet.
Ott laktam.
Egy ritkán használt út melletti régi vadászház lett az otthonom egy kicsiny erdő közepén.
S annyi idő után még most is rácsodálkoztam a gyönyörűségre. Vadvirág burjánzott szerte a kis réten, ahol a kunyhóm lett felépítve. Körülöttem megannyi fajtájú fa magasodott, s néha nevetve jutott eszembe az a különös gondolat, hogy olyan, mintha ők védelmeznének engem. Mintha ők lennének a családom.
Egy pillanatra elkomorodtam, s már jött is vissza az érzés: itt van Ő.
- Ki vagy? − kiáltottam hangosan. Válasz nem érkezett, csak néhány madár repült fel a tölgyfáról.
Nem értettem. Semmit sem értettem. Futottam, rohantam az erdő mélyére, oda, ahová nem követhet semmilyen baj.
Megérkeztem. Egy régi, századokkal korábban született fűzfa sűrűn lehajló ágai védték kincsem. Egy nagy, lapos sziklát.
Elmosolyodtam, szívem egy pillanatra megtelt örömmel. Aztán elfogott egy addig ismeretlen reszketés, és a félelem: itt van Ő.
Háton feküdtem a sziklán. Hallottam az erdő lakóinak halk neszeit, egy, a fán lakó madárpárnak a folytonos csiripelését. Vártam.
Aztán meghallottam.
- Ne félj! − jött valahonnan a suttogás, amit én már annyira magaménak éreztem.
A szél csak tovább süvített.
- Ne rettenj meg az ismeretlentől!
A szívem hevesen vert. Rettegtem, féltem, reszkettem... kíváncsi lettem.
- Soká éltél köztünk...
Mintha a föld dobogni kezdett volna...
- Magányos vagy...
Egyre közelebbről hallatszódtak. Mintha valaki... futott volna. Felém.
- Nem őrizheted örökké a titkunkat...
Már majdnem olyan érzésem volt, hogy a szívem lassan kiugrik a helyéről. Féltem − mitől? Magam sem tudtam. A hangok felerősödtek. A mókus, ahogy az ágakon gurítja a mogyorót, a fecskepár csiripelése, hogy ki vigyázzon a fiókákra, a sáskák, tücskök, kabócák már eltúlzott ciripelése, a szél... süvítése...
- Ne feledd: TE közülük való vagy!
Minden abbamaradt. Minden elhallgatott. Ledermedtem, csak néztem a hajladozó ágak egyre lassabb mozgását. Az érzés is távol maradt: itt van Ő.
Mi történt? Mi volt ez?
Ne félj! Ne rettenj meg az ismeretlentől! Soká éltél köztünk... magányos vagy... nem őrizheted örökké a titkunkat... ne feledd: TE közülük való vagy!
Álom volt? Valóság? Illúzió?
Szomjaztam a tudásra. Már nem először. De a szél megint csendes maradt.
Ismeretlen...
A titok...
Közülük való...
Ismét rám tört az a furcsa reszketés.
Felültem, és csak bámultam magam elé.
Emlékeztem mindenre.
Régen volt, s homályosak a képek. Mintha nem is az enyémek lennének − és már tudom, hogy az álmaimban felelevenedő pillanatokat mind-mind én éltem át.
Felejtettem, mert felejteni akartam. De most... itt volt egy érzés: itt van Ő. Ki ő?
Miért jutott most eszembe minden? Mi történt?
Három évet töltöttem el a vadászkunyhóban. Eddig azt hittem, megküzdöttem minden pénzemért érte. De... mégsem?
Menekültem. Mindig menekül az ember, mikor ilyen helyre érkezik, nem?
A csendbe, a Természetbe, a gondolataiba.
Nem tudott rólam senki semmit. A ház már évek óta elhagyatott volt. Sokáig nem volt társam, akinek elbeszélhetném az életemet, a menekülésemet... bármit.
Aztán Rá találtam. A Természetre.
A szél... elképesztő dolgokban tud tanácsot adni. Talán a nagyvárosi emberek úgy gondolnák, egyszerűen csak süvít, és szitkozódnának, mert lefújja a kalapjukat, összeborzolja a hajukat, az udvart teliszórja mindenféle szeméttel.
De ő beszél.
Őrült lennék? Nem hiszem.
Csak fájt az élet, és magányos voltam. Ő segített.
És most ott voltam a Természetben, a Természet nélkül − síri csend uralkodott közel s távol.
Miért menekültem?
A világ. Az volt az oka mindennek: a normák, a szabályok, az elvárások, a felnőttek... A felnőttek, igen.
Furcsa, hiszen elméletileg én is az vagyok − felnőtt, már három éve.
Rémlik. Igen, dolgokat vártak el tőlem. Dolgokat, amiknek minden felnőttnek eleget kell tenniük. És én elborzadtam.
Akkor értettem meg, hogy miért láttam gyerekként mindig ugyanazt: hogy többségben minden felnőtt ugyanolyan. Dolgoznak reggeltől délutánig, hogy eleget tegyenek a karrierjüknek, aztán hazamennek, fáradtak, jobb esetben egy-két órát töltenek a családjukkal, mert mégis ezt kell tenniük.
Nem élnek soha − vannak kivételek.
Lázadtam. Én nem akartam ilyen lenni − azt mondták, ez a felnőttek kötelessége. Én NEM akartam felnőtt lenni.
Vagy... mégis. Mert akkor végre megnyílna a lehetőség, hogy rálássak a világra. Arra, ami után már olyan régóta epekedtem...
Döntöttem. Én más felnőtt leszek. Aznap éjjel hagytam magam mögött mindent, mikor beléptem a felnőttek világába.
Minden eszembe jutott − és mégsem bántam meg a tettemet. Máig gyerek maradtam, és mégis, láttam a világ egy szeletét − a többi még ráér, gondoltam magamban -, és mégis... felnőtté váltam. Paradoxon.
Felocsúdtam, s eszembe jutott a fűzfa, a mókus, a fecskék, a tücskök, sáskák, kabócák, a szél, és... az érzés: itt van Ő.
Felálltam, és visszaindultam a kunyhóhoz. Sejtettem, mi vár rám − a szél figyelmeztetett, s a lelkemben kavargó érzés.
Mikor visszaértem, az első, amit kiszúrtam, egy autó volt az út mellett. A második az ajtóm előtt ácsorgó alak. Az apám.
- Szia! − köszöntem. Meglepetten nézett rám, nem tudta, honnan bukkantam fel, de én álltam a tekintetét, és nem hagytam szóhoz jutni. − Várj meg a kocsiban. Összeszedem a legfontosabb dolgaimat, és megyek utánad. A többiért majd visszajövök... később.
Bólintott, és már indult is. Én még láttam az arcán a meghökkenést, és egy kis gúnyos mosolyt engedtem meg magamnak. Nem akartam beszélni az elmúlt évekről − tudták, hogy jól vagyok, csak azt nem, hogy hol -, ahogy beléptem a házba, igyekeztem csak a jövőre gondolni, és arra, hogy amint elég pénzem lesz, megveszem a kunyhót − hogy máskor is elbújhassak, ha elegem lenne a körülöttem élő emberekből.
2009. 07. 30.
