Esély



Itt áll. Áll? Inkább mintha lebegne a semmiben.

Mi ez? Elmém ostoba játéka lenne? Talán csak egy álom? Ki ez itt egyáltalán, és miért mosolyog rám ilyen... jóindulatúan?

Ránézek, arcát fürkészem. Hosszú, ősz haj és szakáll, ráncos bőr, és a szemei... több évezrednyi tudást és bölcsességet tükröznek. Elnéző mosoly.

- Ki maga?
- Érzed te azt nagyon jól − feleli. Érzem? Mi az, hogy érzem?
- Biztosra tudod, hogy én vagyok az? − kérdezi, de a választ már tudja. Nem.
- Miért vagy itt? − Átváltok tegezésre. Nem érdekli.
- Hogy segítsek.
- Segíts? Nem hívott senki.
- Valóban így gondolod?
- Igen.
- Akkor miért könyörögtél hozzám oly’ magányosan minden éjjel?

Szavai felértek egy arculcsapással. Hogy meri... Hogy képzeli...?

- Az régen volt − felelem ridegen. − Azóta változtak a dolgok.
- Valóban? És miben?
- Már nincs rád szükségem.
- Ezt miből gondolod?
- Mikor a segítségedért esedeztem nem válaszoltál, nem mentettél meg. Mára már nem érdekel a te kegyed. Nélküled oldom meg a problémáimat.
- Azt hiszed? Valóban úgy gondolod, hogy nincs rám szükséged? − Szomorúan felsóhajt.
- Igen. Akkor cserbenhagytál.
- Ez nem igaz. Akkor is ott voltam. Régen mindig tudtad, hogy mindennek van valami oka. Miért gondolod, hogy annak nem volt?
- Ugyan, mégis mi lett volna? Mindenki egyszerre hagyott el! Magányos voltam! Tudsz bármi értelmes okot adni erre?
- Így lettél az, aki most vagy.
- És elárulnád, hogy mi vagyok? − kérdezem fásultan. − Csupán egy porszem egy nagy és hatalmas világban. Nincs senkim, nincs miért élnem.
- Tényleg ezt gondolod?
- Igen.
- Tudod, hol vagy most? − Nem értem a hirtelen váltást. Most ennek mi köze a beszélgetéshez? − Tudod, mi történt veled? − faggat tovább.
Megrázom a fejem.
- Nem.
- Autóbalesetet szenvedtél. A való életben kómában vagy.
- Nagyszerű... − morgom halkan, de látom, hogy meghallotta. − Vagyis tényleg nincs miért élnem − teszem hozzá.
- Akkor már meghaltál volna, nem gondolod?
- Tudod, mit gondolok. Mindent tudsz. Azt is amit nem kéne, és azt is amit kéne! Ó, hát persze! De te mindig azzal foglalkozol, ami nem rád tartozik, és fittyet hánysz arra, amivel foglalkoznod kéne! − fakadok ki hirtelen. Még ő is meglepetten néz rám. Nem tudja mire vélni a dolgot, ahogy én sem. Végül szomorúan elmosolyodik.
- Sajnálom.
- Tehetnél ellene.
- Azt sajnálom, hogy ezt gondolod.
- Te tehetsz róla.
- Mindent tudok rólad, és mindig is a legjobbat szerettem volna megadni neked. De te ezt nem fogadtad el − akkor én már mit csinálhatnék? − teszi fel a kérdést. − Elmerültél az önsajnálatba − ne tagadd − ahelyett, hogy talpra álltál volna, a saját magad alkotta mocsárban fetrengtél, és nem fogadtad el a feléd nyújtott kezet, ami kihúzott volna téged. Elfelejtetted azt, akiről tudtad, hogy mennyiszer megsegített téged. Nem vettél tudomást rólam. − Hangja megkeményedett, úgy folytatta: - Hogyan mersz engem vádolni azzal, hogy rosszat akartam neked? Nem láttad a korhadt, dülöngélő fától az erdőt.
- Elég! − kiáltom. Szemeim könnyben úsznak. Térdre ereszkedek, arcom a kezembe temetem. − Ne tedd ezt velem....
- Muszáj. Akarod látni önmagadat, hogy hol vagy éppen, és kikkel? − kérdezi halványan elmosolyodva. Könnycsepp ég szemében, de visszatartja. Érzi: közel van már.
- Igen... − suttogom, s a következő pillanatban a körülöttük lévő semmi egy kórházi szoba formáját ölti magára.

Két ágy van bent, az egyik üres, míg a másikon... a másikon én magam fekszek. Infúzióra kötve, számtalan géppel körülvéve. Ha nem lenne ott az oxigénmaszk, az ember azt hinné, hogy alszok − na meg az a sok kütyü körülötte.

Sírásra leszek figyelmes − s csak most veszem észre az ágy mellett ülő szőke asszonyt. Nem akarok hinni a szememnek.

- Tényleg ő az? − fordulok az ősz hajú öreg felé. Ő bólint. − De hiszen... ez lehetetlen... Tíz éve nem beszéltünk...
- Ettől függetlenül te ugyanúgy a lánya maradsz.
- De akkor keresett volna! − szólalok meg erélyesen. − Vagy nem? − hangom elhalkul, a bizonytalanság lesz úrrá rajtam, ahogy visszanézek a nőre.
- Néha tőlünk kívülálló okok miatt nem tehetjük meg azt, amit szeretnénk.
- Küzdhetett volna!
- Talán próbált.
- Elegem van belőled és a szavaidból! Álszent vagy, tudod az igazságot, és nem, eszedbe sem jut elmondani, inkább ilyen hülye talányos mondatokat mondasz!
- Jobb lenne, ha én mondanék el mindent helyette? − az utolsó szót megnyomva az ágy mellett ülő asszony felé biccent. Elgondolkozok.
- Nem... − Ajtócsapódásra figyelek fel, ami ismét egy döbbent sóhajt vált ki belőlem. Ketten érkeztek.
- Ők... ők tényleg − nehezen találok szavakat. Nem értem. − Az én rokonaim? A bátyám és az apám? Mit keresnek ők itt?
- Téged.
- De hisz... Eddig soha nem jelentkeztek! Ez az egész annyira valótlan... ugye csak egy álom? Álom a baleset, álom ez a jelenet itt előttem, és álom vagy te is, nem igaz?
- A választ csak te tudhatod.
- Akkor bízok benne, hogy jól hiszem.

Csendben állunk, és hallgatjuk a lezajló beszélgetést.

- Változott az állapota? − kérdezi a bátyám, miközben helyet foglalnak az ágy másik oldalán. Anyám a fejét rázza.
- Az orvosok mit mondanak? − Apa egy eltévedt hajtincset próbál lesimítani az arcomról.
- Azt, hogy itt már csak a csoda segíthet. Kicsi az esély a gyógyulásra, és úgy tűnik, ő sem akar felébredni. Meg akar halni − suttogja nagyon halkan anyám. − Eddig ötször kellett újraéleszteni, pedig nagyjából hét órája hozták be. Már az is nagy dolog, hogy még él ennyi szív leállás után... − Bátyám áthajol az ágyon, és megfogja anya kezét. Bíztatóan rámosolyog. − Hinni kell benne.

- Különös, nem? − teszi fel a legfontosabb kérdést apám néhány percnyi töprengés után. − Hosszú éveken keresztül nem hallottunk róla, elmenekült tőlünk, és most mégis ő hozta össze újra a családot a tudtán kívül.
- De miért? Miért így?
- Talán tud róla − mosolyodik el bátyám, figyelmen kívül hagyva anya kérdését. − Hiszen ti is tudjátok, hogy mindennek van valami oka, nem? Talán ennek is... És ő ezt nagyon jól tudja, bárhol is van most.
- Lehetséges − hagyja rá apám. − De miért így kellett megtörténnie? Miért csak az ő halála küszöbén jöttünk rá, hogy mennyire ostobán viselkedtünk vele az elmúlt években? Ő semmiről sem tehet... Maga alá temették a szörnyűségek, és mi elfordultunk tőle. Lehet-e őt hibáztatni azért, mert nem akar visszajönni a számára nyomorult életbe?

Elég − tekintek a mellettem állóra. Ő bólint, és pár pillanattal később ismét a nagy semmiben állunk. Tudom, hogy mondani akarna valamit, de várja, hogy én mondjam ki az első szót.
- Érzem.
- Örülök neki − halványan elmosolyodik, és én viszonozni próbálom. Csak egy apró grimaszra futja − az évek során elszoktam attól, hogy bármin is mosolyogjak.
- Megadom neked a lehetőséget a választásra az élet és az élet utáni élet között.
- Az utóbbi kecsegtetően hangzik − mondom most már viszonylag mosolyogva −, de azt hiszem, nekem még van pár elintézetlen dolgom a földön. − Szinte elvigyorodik az utolsó mondatomon.
- Örülök, hogy így döntöttél.
- Tudtad, hogy így fogok.
- Megváltoztathattad volna.
- Köszönöm, hogy megmentettél.
- A lehető legjobbat akarom adni neked.
- Fogunk még találkozni?
- Biztos lehetsz benne. Ha előbb nem, akkor utóbb. Jó pár évtized múlva fent várlak téged, de addig is mindig figyelni fogok rád.
Nézem azt a jóindulatú mosolyt, ami nemrég még annyira taszított. S lassan érezni kezdem a kezemet anyám kezében. Homlokomat bátyám simogatja, s apám könnyei folynak másik kezemre.
Elindulok arra, amerre a kórházi szobát sejtem, s már csak pár lépésnyire vagyok tőle, mikor visszanézek. Ő még engem figyel. Elmosolyodok, visszafordulok és megszorítom anyám kezét. Szám felfelé kunkorodik, mikor kinyitom szememet − a bátyámmal nézek farkasszemet.
S bár csak négyen nevettünk és sírtunk a kórteremben, én tudtam, hogy van még ott valaki, aki azóta sem hagyott el − és tudom, hogy nem is fog.


2008. november

⇒vissza
Elárulod a véleményedet?:)