Élni és létezni
Már hosszú ideje ír. Ki tudja, mikor ült le a rozoga, csokoládébarna asztalához, hogy végre befejezze a történetét. Ilyenkor nem létezik számára semmi; csak a szavakká formált betűkkel, a mondatokba öntött gondolatokkal foglalkozik.
Hiába fáradt, hiába fogy ki lassan a tinta, ő még mindig körmöl. Körülötte már számtalan csonkig égett gyertya sorakozik, már alig néhány ég. Minden hallgat, csupán a csend ordítása hallatszik az éjszakába.
Nem tudja abbahagyni. Lehetséges egyáltalán az ilyen? − tűnődik magában. Mintha kezei önálló életre kelnének, nem foglalkozva azzal, hogy ő egyre laposabbakat pislog, alig bírja nyitva tartani a szemét.
Belegondoltál már, milyen lenne enélkül? − suttogja egy hang valahonnan a félhomályból
Persze, hogyne tette volna. Mintha lelke egy része nélkül kellene élnie − csupán álmodná az életét, s élné az álmait. Egy árny lenne, és enélkül nem létezne ő.
Így azonban... Fellélegzik.
Nem gondolkodik, nem érez − csupán ír. Ír a gondolatokról, az érzésekről − mindarról, amit belőle már kiölt az élet.
Pennáját a tintatartóba mártja, hogy utána ismét a végtelenbe szárnyaljon − utoljára.
A Hold ereje teljében uralkodik a sötét égen, a ragyogó csillagok fölött. Mosolyogva nézi a padon görnyedő alakot − engem.
Szeretem az éjszakákat. Magam vagyok. Egyedül csak én létezem; a gondolataim, az érzéseim. Mintha meztelen lennék. Nincsenek elfedni való bűnök, nincsenek dicsőségért kiáltó tettek. Csak én.
Hamarosan elmegyek. Végre itt hagyhatom a helyet, amihez annyi bú s szenvedés köt. Boldognak kéne lennem. Nincs többé küzdelem, se bukás − és még egy győzelem hátra van. Kétségbeesett gondolatok kavarognak a fejemben. Nem tudom, mit akarok. Vagy ez már nem is rajtam múlik?
Sötét fellegek törik meg a Hold végeláthatatlan királyságát, ostrom alatt tartják birodalmát.
Nem érdekel. Most nem. Csak én létezem. Körülöttem minden semmi, s én minden vagyok.
Hideg szél fúj. Dühös sziszegésével buzdítja a harcba indulókat.
Megborzongok.
Akarok menni? Még szükségem van az életre? Vagy a többi emberre?
Tudom, már rég elfogadtam, hogy pillanatnyi helyzetemben nincs választásom. Csak én vagyok? − egy kósza álom. Soha nem leszek minden, soha nem leszek egyedül. Mert míg én létezem, a semmi minden, s mellette én csak a semmi.
Legszívesebben álmodnék. Elmenekülnék a fullasztó kérdések elől, s megcsalnám a hallgatag csendet. Belevetném magam az életbe, úgy tennék, mintha nem csak a semmi lennék. Meghódítanám a világot, s a világ is meghódítana engem. Minden lennék − és semmi. A mindenséggel karöltve lennénk a világ. Csak mi ketten. A többi csak halvány füst, melyet elsodor a szél.
Összerázkódom. Fényesség. Sorozatosan villámlik, majd elered az eső, s ágyúdörgés hallatszik − dühösek az égiek. Felpillantok.
Szenvtelen, értelmetlen háború. Hiába nyer az egyik, hamarosan úgyis új kezdődik. Így volt mindig − s így lesz örökké. Hosszú, végeláthatatlan órákig tart.
Az eső már csak fásultan hull alá, és a fentiek is csupán elvétve ontják villámló haragjukat. Minden és mindenki beleunt. Hamarosan ismét csend telepedik a tájra. Megnyugtató. A viharból csupán a zápor friss illata, a táj ziláltsága marad vissza − más nem.
A fák csupaszon várják a végítéletet. A sötét fellegek s a Hold nyomtalanul eltűnik; az ébredő Nap követeli vissza trónját, vérszínbe öltöztetve az égalját.
Vége − márcsak a büntetés van hátra.
Lassan felállok, és elindulok.
Egy új nap virrad; egy új fejezet, melyet én már nem kezdhetek el. Követem a Holdat, a sötét fellegeket, nyomtalanul eltűnök az emberek elől, hogy a semmiből minden legyek.
Fáradtan sóhajtva teszi le pennáját, majd lassan feláll, és az ajtó felé veszi az irányt.
Hosszú órákig kóborol, keresi a gondolatait, az érzéseit, önmagát.
Még egy utolsó próbálkozás az életre − gondolja keserűen. Hiába, ismét nem talál semmit egy kiüresedett, önpusztító világon kívül, ahonnan annyiszor próbált már elmenekülni.
Fáradtan fekszik hanyatt egy ócska padon, valahol a semmi közepén − csupán kopasz fák hada veszi körül, s a Hold világítja meg sápadt, közönyösnek tűnő arcát.
Lassan elszunnyad, s álmában odarepül, ahol ő minden, s a mindenséggel karöltve együtt alkotják a világot. Ahol az életet nem kell álmodni, csak élni, mert egy örök, végeláthatatlan tünemény, ahonnan többé nem ébred fel.
Azóta az éjszaka óta senki nem látta. Örökre eltűnt, fájdalmas érzéseket, érthetetlen gondolatokat hagyva maga után − amiket belőle már rég kiölt az élet.
Vége.
2008. július
Elárulod a véleményedet?:)
