Éjfél
Tartalom: Számvetés egy életről. Egy idős asszony visszaemlékezése. Viharként kavargó érzelmek a múltról, az édesanyáról, az emberekről. Valóra lehet váltani az álmokat? Mi kell hozzá? Talán erre választ ad ez az írás.
A bétázást köszönöm Lillia_hunnak:)Jó olvasást kívánok, remélem, ti is fogjátok legalább negyedannyira szeretni, mint én megírni:) Véleménynek örülnék:)
*
Nézi a csupasz fák árnyékainak kísérteties táncát, hallgatja a szél halk, bizalmas suttogását, mintha valami félelmetes, mindent felborító titkot osztana meg az arra méltókkal.
Szomorú mosoly játszik ajkán.
Emlékszik. Emlékszik rá, hogy ötven éve ugyanígy nézte és hallgatta a fák és a szél megunhatatlan játékát, miközben a jövőjét tervezte. Álmok, csalódások, mosolyok, fájdalmak. Mindenben részesült, amiben csak részesülni lehet.
Megismerte az élet sokszínűségét, jó és rossz oldalát, megtapasztalta, hogy milyen az, mikor valami olyat kap az ember, amit a legmerészebb álmaiban is alig mert elképzelni. Nem ismerte a lehetetlent; ha valami nem sikerült elsőre, nem adta fel. Küzdött, küzdött és küzdött mindaddig, míg el nem érte azt, amiért harcolt.
Kudarcok. Ó, hogy mennyit csalódott! Talán a csalódás nem is annyira a megfelelő szó, amit az emberekre mondani lehet. A legtöbb embert félreismerte, s minderre csak akkor jött rá, amikor már késő volt, amikor nem voltak vele ott a nehéz pillanatokban, nem segítettek neki, ha bajba jutott. A többiek közönyössége, nemtörődömsége megingatta hitét. Kezdte feladni azokat az álmokat, amiket még naiv és gyermeki lélekkel gondolt ki, azokat, amelyeket már idősebben, érettebben képzelt el magának, amikért mindig is annyit küzdött. Minden hirtelen semmivé vált. Nem volt más, csak az a mérhetetlen csalódás, amit az emberek iránt érzett.
Aztán hirtelen megváltozott minden. Mintha a tudatalattija játéka lenne − ostoba, de hatásos játék.
Mikor reménytelenül, csalódottan, mindent feladva feküdt abban a sok időt megélt ágyban, ahonnan most is tűnődve gondol vissza a múltra, és hallgatta a szél szomorú suttogását, eszébe jutott egy régi emlék. Mikor még egy gyermek szívével tervezgette boldog jövőjét a saját kis kuckójában, éjféltájt édesanyja nyitott rá, az ágyára ült, aggódóan-megrovóan kérdezte, hogy miért nem alszik még, s ő mosolyogva mondta, hogy ő bizony már álmodik, álmodozik a jövőjéről, vagyis igazából alszik, és ez ellen neki sem lehet kifogása. Azon az éjjelen avatta be édesanyját először a féltett titkaiba, árulta el neki terveit, vágyait, olyanokat, amelyeket csak egy kisgyermek képes kigondolni. Ez az éjjel mélyebb vizek felé sodorta az anyja-lánya kapcsolatukat, mondhatni barátnőkké tette őket, de efelett mindig is ott állt az édesanyjától érkező aggódás, féltés, mindentől megóvás, amelyen soha nem tudtak túllépni.
Újragondolva, újra átélve a beszélgetést, a tervezgetést, kezdett visszatérni belé az élet. Bár édesanyja ekkor már fizikailag nem volt vele, érezte, hogy a szívében tovább él, és mindenben támogatja. Újfent kezdte tervezgetni jövőjét, hogy hogyan tudná megvalósítani álmait, boldogan élni, mindent kipróbálni, ami érdekli.
Pirkadatkor még javában ábrándozott, fáradtságnak nyomát sem lehetett látni rajta. Néha lejegyzetelt egy-két dolgot, és elmosolyodott, ahogy a szép, régi álmok eszébe jutottak.
Mikor reggel hétkor letette a füzetét és ceruzáját, néhány könnycsepp gördült végig az arcán. Ha anya most látna! − gondolta szomorúan. − Mindig is mondta, hogy mennyire szeretné látni, ahogy sikerül véghez vinnem az álmaimat.
Ólmos fáradtság lett úrrá rajta, jól betakarózott, magához vette rongyossá ölelt mackóját és átlépte Álomország kapuját.
Alkonyatkor kialvatlanul kelt ki az ágyból valami étel után kutatva. Ahogy fáradtan telepedett le az étkezőasztalhoz kezében egy nagy bögre teával és szendviccsel egyetemben, elmosolyodott, visszagondolva az éjszakájára.
A csalódás mély sebet égetett a szívében, sehogy sem tudott túllépni az emberek balgaságán, közönyén; bizalmatlan és tartózkodó lett. A magány azonban egyre hűségesebb társává vált, követte mindenhova, rosszalló véleményét suttogta fülébe az emberekről, tovább mélyítve a szakadékot közte és társai közt. A fiatal nő azonban mindezzel nem foglalkozott; egykori barátai nem érdekelték, rideg és távolságtartó lett velük szemben. Azonban, ahogy gyűlt a munka, ahogy egyre jobban meg kellett küzdeni az álmokért, néha faképnél hagyta magányát, kikapcsolódott, úgy foglalkozott, törődött az emberekkel, ahogy ők is vele. Rá kellett döbbennie, hogy nem mindenki egyforma, hogy vannak még olyanok, akik tisztelik a másikat, és csak ezzel érdemes törődnie.
A hetek, hónapok gyorsan elteltek, az idő szinte elrohant a mindig az álmait beteljesíteni akaró nő felett. Végül − évek múltán -, huszonhárom évesen, vágyai egy része beteljesülni látszottak. Segíthet az embereken! Családja − mióta az eszét tudja - jótékonykodik, és ezt a hagyományt ő sem szerette volna megtörni. Mindig is szívén viselte a nehéz sorsú gyermekek, felnőttek életét, attól függetlenül, hogy vele is cudarul bánt el az élet. Ezzel a lehetőséggel − egy több évig tartó világkörüli utazással - sok emberen segíthetett. Rengetegszer látta, ahogy elérzékenyülnek a hasznos ajándékok láttán, ahogy a férfiak igyekeznek elrejteni könnyeiket, mert látják, hogy családjuk örül, ahogy a gyerekek mosolyogva játszanak a sokszínű labdákkal, babákkal, kisautókkal. Mélyen megrendítette, hogy mennyi szeretet van az ilyen emberekben, mindig hálálkodtak neki a nagylelkűségéért, és ő ezt mindig azzal hárította, hogy neki kell köszönetet mondania, hogy megmutatták, még semmi sincs veszve. Sok helyen járt, sok mindent átélt, és elmondhatta azt, hogy valóra váltotta álmát.
Aztán minden elcsendesedett. Szeretett volna egy kis békét, nyugalmat; letelepedni, gyerekeket felnevelni. És mindez meg is történt. Hozzáment ahhoz a férfihoz, akivel kapcsolata ugyan mindig viharos és veszélyekkel teli volt; ám a kedélyek csakhamar lenyugodtak az első baba érkezésekor. Őt még két másik kislány követte, és a három csöppség bearanyozta a pár mindennapjait. Boldog és gyönyörű életük volt, van, lesz. Mindenki annyit adott, amennyit tudott − ez tette őket egy nagy, teljes, mosolygós családdá.
Ez az életérzés máig megvan. Bár haja kifakult, bőre ráncos lett, az életöröm, a boldogság, a múlt szépségei tovább élnek benne. Valahol mélyen még mindig ugyanaz a huszonéves fiatal nő, aki képes az álmai megvalósítására.
Rezignáltan sóhajt fel. De mára már belefáradt.
Bármennyire is boldog volt, bármennyire is szerette férjét, gyermekeit, unokáit, elfáradt. Egy életet úgy élt végig, hogy még élvezte is − ez nehéz feladat. Gondolkodni, töprengeni, a szavakat tettekké formálni néha meghaladta képességeit. De mégis… ott volt benne az élni akarás, a boldogan élni akarás, és ezért bármire képes volt.
Teljes szívvel élte le azt, ami neki adatatott. De az ő ideje lejárt. Rendületlenül mosolyogva nézi, ahogy kedvenc fája meghajol egy fiatalabbik társa előtt, majd örök álomba merül. Vége
2008. májusa
Elárulod a véleményedet?:)
