Ébredés
Lehunyt szemekkel próbált eggyé olvadni az áhított sötétséggel. A vonat csak most indult, még jó néhány órányi esélye van kipihenni a hét fáradalmait. Körülötte zsibongtak az emberek, és magában fohászkodott, hogy legalább csak egy kicsit hallgatnának el − ameddig ő jótékony álomba nem merül. Megtehette volna, hogy előveszi a telefonját, és a megnyugtató dallamokra elszundít, de volt valami különleges a levegőben. Nem tudta megfogalmazni, hogy mi, egyszerűen csak megpróbált tudomást sem venni semmiről.
Nem sikerült. Sóhajtva kinyitotta a szemét, és a tájat kezdte figyelni. Kimerítő hete volt, repesett az örömtől, hogy végre vége. Már csak egy jól megérdemelt pihenés hiányozna, úgy tűnt azonban, ezt egyelőre nem kaphatja meg.
Most valahogy minden más volt. Talán az egyre ránehezedő álomlétnek köszönhetően, vagy annak, hogy most egy ideig könnyebben végezheti a munkát, mintha a hanyatló nap sugarai is tündöklőbben festették volna narancssárgára a tájat.
Furcsán elégedettnek érezte magát, de ahogy belegondolt, nem igazán tudta megfejteni az okot. Rendben, szép élete van, úgy tűnt, minden sínen van, de ez igazán elég lehet arra, hogy ne kívánjon mást?
Gondolatban megrázta a fejét. Bármennyire is teljesnek érezte most magát, mindez csak látszat volt. Létének egyik alappillére hiányzott, és bár szerettei segítségével épített egy újat, kártyavár-élete bármikor megbillenhetett volna. Persze, talán úgy is lett volna küzdelem, ha a hiányzó támasz nem hiányzik, ezt ő is nagyon jól tudta.
Mégis... sejtette, hogy akkor valahogy minden könnyebben lenne.
Régen történt, ő már nem is emlékezett rá. Kicsi volt, nagyon pici. Az a szúró-fojtogató érzés maradt csak hátra abból a napból. Akkor tette meg első lépéseit a cél felé. Puha, tétova lépések, és kacarászó öröm.
Képek, történetek, hétköznapi tárgyak, amelyek mégis különlegesnek tetszettek a szemében. Minden az övé volt.
Megpróbált keveset gondolni rá. Mégis, évekkel ezelőtt nap, mint nap felrémlett előtte az ábrándkép, miközben édesanyja kezét szorongatva nézte, ahogy társai nevetgélnek az apukájukkal.
Nem félt sírni, tudta, hogy az emberek megértenék a fájdalmát − nem, annyira nem is érdekelte mások véleménye. Egyszerűen csak túl büszke volt ahhoz, hogy így kiadja magát barátai előtt.
Azóta már halványult a kép. Elfogadta, talán meg is értette, hogy neki ez jutott, neki így kell boldognak lennie.
Csak a gondolkodós óráiban jutott eszébe: mi lett volna, ha...? Elképzelte édesanyját és édesapját a képekről ismerős arccal, deresedő hajjal, ráncokkal barázdált homlokkal, ahogy mosolyogva-könnyezve búcsút intenek neki, mikor ő is végleg kirepül a családi fészekből.
Felderengtek előtte a remélt, és mégis lehetetlen jövő képei, amint ő már idősebben, tapasztalatoktól, fáradtságtól csillogó szemmel kiszáll az autójából, gyermekei nevetve futnak be a sok időt megélt házba nagyszüleikhez. A kis unokák is pont ugyanúgy szeretnék nagypapájukat, ahogy ő is tenné.
Ha még élne.
Fájdalmas volt újra és újra ráébrednie a valóságra. Mégis, az emlékét ugyanúgy szerette és tisztelte a férfinak, mintha még élne, mintha hetente találkoznának, mintha hetente kapná meg a féltő apai ölelést.
Már könnyek gyülekeztek szemében, amiket gyorsan letörölt, majd megrázta a fejét. Értelmetlen volt ez az önsanyargatás.
Ismét lehunyta szemét, a nyüzsgő tömegre koncentrált, az álom jótékony szellőjét várta, azonban valami megváltozott. Nem volt nyüzsgő tömeg. Tényleg lehetséges lenne? − kérdezte magától. − A kedvemért egy pillanatra elcsendesedtek? Talán a légy zümmögése is hallatszódott volna, de késő tél lévén jobb híján be kellett érnie az üres csönddel.
Kényelmesen elhelyezkedett, hogy végre belesüppedhessen álomvilágába, de nem igazán akart sikerülni. Morcos volt, ráadásul úgy érezte, figyelik. Talán így próbálják az utazók megbosszulni, hogy el kellett hallgatniuk a pihenése miatt?
Végül kinyitotta szemét, tekintete a vonat melletti, folyamatosan változó tájra pásztázta. Majd elfordult az ablaktól, hogy aztán szája elnyíljon meglepetésében.
A legelső gondolatát eleinte tudata legmélyére száműzte. Lehetetlennek tetszett. Csendben méregette az előtte ülő alakot, a szőke hajat, a csillogó, mosolygó szemeket, a felfelé kunkorodó szájszegletet, amint leplezetlen kíváncsisággal várja az ítéletet.
- Lehetetlen − szólalt meg rövid idő múlva. Nem, még képtelen volt felfogni.
- Nem igazán.
- Tényleg... tényleg te lennél az? − kérdezte, félve a választól, a sejtelmének bármi nemű igazságától.
A férfi nem válaszolt. Csak őt nézte, tekintetük egymásba fonódott, kétségek, gyötrelmek, álmok, minden ott volt.
Végül a lány − hiszen ebben a pillanatban csak az lehetett − felállt helyéről, hogy helyet foglaljon a másik mellett. Egy ideig csak itta magába az ember látványát, akit bár már látott, igazi valóját megfakította az idő.
Furcsa volt, határozottan valótlannak tetszett, ő mégis reménykedett egy apró, hajszálnyi fénysugárban. Ahogy végignézett rajta, felelevenedett előtte egy régi kép, egy újabb apró kincs Róla.
Pont ugyanolyan volt. A ruhája, az arca, a mosolya, minden... mintha a múlt tévedt volna a jelenbe egy pillanatra − vagy kicsit többre.
Közelebb csúszott hozzá, mire a féltő, apai karok átölelték, és ő ismét gyermekként hullott bele az elfeledett mozdulatba.
Mégsem bírt teljesen nyugton maradni. Szíve őrülten dobogott, gondolatai sebes folyamként követték egymást. Nem olyan volt, mint várta. Talán, sőt, biztosan naiv volt, mikor álmaiban elképzelte az elképzelhetetlen találkozást, inkább örülhetne annak, hogy itt van, bár inkább tűnik egy régiségnek, mint hús-vér embernek. Felsóhajtott. Most még ez is jobb, mint a semmi.
Lehunyta szemét, fejét apja karján nyugtatta, aki néha-néha óvóan megsimogatta feje búbját. Képszagú volt minden mozdulat, képszagú volt minden látszat, de ő beérte ezzel. Idejét sem tudja, mióta vágyott erre.
- Örülök, hogy sínen van az életed − szólalt meg egy kis idő múltán a férfi.
- Honnan veszed? − kérdezte a lány, továbbra is lehunyt szemekkel. Megérezte másik kezét a tenyerében, összefűzte ujjaikat.
- Tudom. Látom. Soha nem hagytalak el, még ha azt is gondoltad.
- Igazán nem? − emelkedett fel a kényelmes melegből, s kissé megdöbbenve nézett a szép vonású arcra.
- Nem − mosolyodott el.
- Te... te akkor mindent tudsz rólam?
- Hogyne. Azt, hogy mit szeretsz, azt, hogy milyen az, mikor durcás vagy, azt, hogy, ha a leginkább ki akarod mutatni szeretetedet, akkor a kis kobakoddal odabújsz az emberek karjára. − A lány jóízűen felnevetett.
- Mindig akartam veled beszélni, minden nap arra ébredtem, hogy hiányzik valaki az életemből.
- Ez csak önmarcangolás, ne tedd. Ne feledd, így is lehet boldognak lenni. És bármennyire is úgy gondolod néha, hogy magadra hagytalak, jusson eszedbe, hogy ez nem így van.
- Sokszor úgy éreztem, mintha egy lyuk lenne a szívemben − vallotta be halkan, lesütve szemét. − Körülöttem minden a teljességről árulkodott, én mégsem éreztem magam annak. Pokoli érzés. Hiányzott valami, valaki.
- Tudom. De itt az ideje, hogy megértsd, csak azért, mert nem látsz, még veled vagyok.
- Apa... − suttogta először, mióta beszéltek. Tekintetük összefonódott, majd ismét visszahanyatlott a felkínált ölelésbe.
- Szeretlek. Mindig veled leszek.
- Én is szeretlek, apa... − mormolta halkan, majd mély álomba süppedt.
Érezte, hogy valaki megkocogtatja a vállát, mire ő haragosan felmorrant, és kényelmesebb pozíciót próbált felvenni. Majd ismét érzett egy kicsit erősebb szorítást, így kénytelen volt kinyitni a szemét, és dühösen megszemlélni pihenésének megszakítóját.
- Jegyet, bérletet kérek − hallotta a kalauz hideg, száraz hangját, mikor látta, hogy felébredt, abba a hiszembe ringatva magát, hogy most horgára akadt egy bliccelő, aki elfelejtett idejében leszállni a vonatról.
A lány ijedten, zavartan, homályos tekintettel nézett fel, mint aki próbálja értelmezni a szavak jelentését.
- P...persze, bocsánat − motyogta, maga elé húzta táskáját, és majd∍ belebújt a jegy után kutatva. Végül előkotorta a kissé gyűrött szelvényt, és mosolyogva a kalauz felé nyújtotta. Látta az arcán átsuhanó pillanatnyi mérget, hogy megint nem jött be a számítása, majd aláírta és visszaadta a jegyet, és még ridegebb hangon egy −Viszlát! ∑-ot vetett oda.
Még mindig kissé szórakozottan visszahanyatlott az ülésbe, és a táj felé fordította figyelmét. A téli nap már hanyatlóban volt, bíborvörösbe öltöztetve a tavakat, fákat, az eget.
Visszagondolt álmára, és akaratlanul is belesajdult a szíve. Tényleg, mennyire várta már ezt! Még akkor is, ha csak egy álomnak tűnt, érezte valahol mélyen, legbelül, hogy ez több volt annál. Elmosolyodott, és felpillantott a csomagtartó felé, mintha tudná, sejtené, hogy most szembenéz egy emberrel, aki figyeli minden rezdülését.
Kétségtelenül jó érzés volt, valamiféle megnyugvás, elégedettség telepedett a szívére, és végre úgy érezte, nem ok nélkül. Még ha megfakult fénykép szaga és színe volt, akkor is találkozott vele, beszélt vele, megölelte, látta őt mosolyogni, érezte karjai melegét.
Jelen esetben mondhatta volna azt, hogy mennyire hiányzik, hogy mennyire vágyik vissza hozzá. De valahogy... most minden más volt. Kétségtelenül hiányzott neki, de ez a röpke álom megváltoztatta őt. Hiszen most már tudta, biztos volt benne, hogy ott lakozik a szívében, hogy bármennyire is távolinak tűnik a jelenléte, mégis vele, velük van, él, csak éppen nem láthatják. Egykor talán a leghatalmasabb problémának tűnt volna fel előtte, de már tudta, nem az a legfontosabb, hogy hányszor, hol és mikor látunk valakit. Látatlanban is tudni lehet szeretni őket, hiszen a lelki közelség mellett eltörpül a fizikai távolság...
Elárulod a véleményedet?:)
