Dallamok




Az ágyán ült törökülésben, hátát a falnak döntve, ölében a laptoppal- Fel sem figyelt rám.

- Mozdulj már ki egy kicsit, tesó! − szóltam rá úgy, mintha én lennék az idősebb. Ő tizenkilenc volt, én tizenöt.
Felnézett, felvonta a szemöldökét, és gúnyosan elmosolyodott. Utáltam ezt.
- Kint hétágra süt a nap, ragyogó idő van, és még alig vannak kint − érveltem.
- Akkor te miért nem mész ki? − kérdezte.
- Azért, mert én mindennap élvezem a jó időt! Te viszont alig lépsz ki a szobádból, folyton itt kuksolsz...
- Kevesebbet vagyok itt, mint hinnéd − mondta határozottam, mire újra gépelni kezdett.
- Jah, bocs, elfelejtettem, hogy a te világodban sokkal szebbek a virágok! − morrantam rá, és kimentem a szobából, ügyelve rá, hogy az ajtót dühösen becsapjam.

Akkoriban gyakran voltam rá dühös, mert soha sem viselkedett úgy, mint egy nővér. Nem túl gyakran pátyolgatta a lelkemet − bár, elismerem, volt erre is példa.

Rengetegszer zargattam őt apró indokokkal, de soha sem tudtam annyira kihozni a sodrából, hogy ordítva adhassam tudtára az érzéseimet vele kapcsolatban.
Nem sokan értették őt meg. Sőt, közelebb állok a valósághoz, ha azt mondom, senki sem.
Anya és apa többször próbálták már „felébreszteni” ebből az álomból; hasztalan.

Aztán ahogy teltek az évek, úgy kezdett egyensúlyt tartani a saját, és az igazi világ között, s közben én is egyre inkább elfogadtam őt − egyre büszkébben hirdettem, hogy egy író veszett el benne.

Most, harminc évvel később, itt állunk a temetőben, talpig feketébe öltözve gyászoljuk anyánkat sok ismerőssel.
Én kicsit távolabb állok − nem nagyon szeretem a tömeget -, és pont látom az egész összegyűlt sereget. A nővéremre figyelnek, aki a sírnál szaval egy verset anyának, nekünk, mindenkinek... az életről.

Talán nagyon régen megkérdeztem volna, hogy ugyan, mit tud ő az életről, de már nem tehetem. Nem tehetem, mert nagyon is jól tudom, hogy ő sokkal többet tud, mint mi összevetve − azért, mert ő élt, és talán ez az egyetlen dolog, amiért igazán irigylem. Nem ment férjhez, bár született egy lánya, akit a rajongásig szeret, és nem volt valami jól menő vállalkozása; de szerette a munkáját, sőt, élvezte is. Talán ezt volt a legnehezebb elfogadni. Rengeteg olyan embert ismerek, akinek van jó állása, de utálja − magam is közéjük tartozok. Épp ezért irigyeltem mindig is azokat, akiknek a munkájukkal egy régebbi vágyuk valósult meg.

Rengeteget utazik, van mikor a céggel, de van, mikor pusztán a kaland kedvéért a lányával együtt. Most is egy ilyen „kalandtúráról” tért haza anyu temetésére néhány nappal ezelőtt. Azt mondta, most legalább fél évig itthon marad, hogy apával foglalkozhasson − már egy ideje mindketten idősek otthonában éltek, egyre betegebbek, és betegebbek lettek az évek múltával, tudtuk, hogy hamarosan mindkettejüknek célba ér az életük.

Gondolataimból a legkisebb lányom szoknyaráncigálása ránt ki. Már nem látom a nővéremet, csak néhány körülötte guggoló embert. Odarohanok − a testvérem elájult. Letérdelek mellé, és közben félelemtől reszkető hangon elkiáltom magam: − Orvost gyorsan!
- Már hívták a mentőket − szólalt meg egy mellettem guggoló ismerős. − Két perc, és itt lesznek.

Fogom a testvérem kezét, úgy szorítom, mintha az életem függne rajta. Közben előre-hátra dülöngélek, lehunyt szemekkel próbálok nem bepánikolni, halkan suttogva kérem Istent, hogy ne vegye el őt is tőlem, még ne.

Hamarosan meg is hallom a mentőautó szirénázását, mire kinyitom a szemeimet, már ketten közelednek a hordággyal. Felkelek, és elterelem a körülöttünk kíváncsiskodókat is: - Menjenek, hadd férjenek el!

Az egyik orvos megvizsgálja, majd felém fordul − gondolom sejtette, hogy én közeli hozzátartozó vagyok: - Szívrohama volt, azonnal kórházba kell szállítani.

Bólintok, könnyezve figyelem, ahogy az ágyra fektetik, majd mellettük lépdelve én is velük megyek, otthagyva a bámuló tömeget.

A mentőautóban meg sem szólalok, még nem térek magamhoz a rémülettől: anyánkat is szívroham vitte el, bár tény, hogy ő sokkal idősebb volt.

A kórházban sietősen a megfelelő osztályra viszik, én már nem tudok lépést tartani velük; csak figyelem az egyre távolodó ágyat, körülfogva a két mentőssel, egy doktorral, és két ápolóval, majd lassan én is követem őket.

*

Fél órával később az orvos kijön a szobájából, és igyekszik megnyugtatni, hogy minden rendben, valószínűleg a stressz − milyen stressz? A nővérem soha sem stresszelt! − illetve a túlhajszolt életmód − csak élte az életét, kérem! − okozta. Hamarosan felépül − még ha ő maga nem is hisz benne. - Hogy érti ezt? − kérdezem.
- A hölgy azt mondta, érzi, hogy közel a vég, hogy nemsokára már pihenésre lesz szüksége. Örökre... De kérem − folytatja, mikor látja, ahogy egyre sápadok -, ne aggódjon, minden szükséges kivizsgálás megtörtént, a testvére teljesen egészséges. − Végszóra tűnik fel a folyosó végén az unokahúgom − tizennyolc éves -, a férjem, és három lányom − tizenöt, tíz és öt évesek -, az orvos pedig még egyszer rám mosolygott, és elment az ellenkező irányba.
- Na? Mit mondott? − kérdezik kórusban.
- Azt mondta, semmi baja nem lesz.
- Be lehet hozzá menni?
- Igen.


Libasorban kell bemennünk az egyszemélyes szobába, ahol elég szűkösen fér el ennyi ember. A nővérem már ébren van, bár még eléggé fáradtnak és meggyötörtnek tűnik.

- Hogy vagy, anyu? − kérdezi lehajolva lánya, és arcon puszilja őt.
- Meg fogok halni... − válaszolja, mire én tiltakozva megrázom a fejem.
- A doktor úr megmondta, hogy nem lesz semmi bajod, és ezt most itt le is zárjuk. Kicsik is vannak itt − mondom élesen.
- Oké... Mi történt a temetésen? − A férjem, és a két kisebbik kivételével elmosolyodnak.
- Apádra rájött egy kis fejfájás, mire vissza akarták hívni a mentőket. Bár szerintem az apósom már nem igazán volt tisztában azzal, hogy mi is történt, így jobbnak láttuk visszavinni őt az otthonba. De előtte még meg kellett mindenkit győzni, hogy nem, semmilyen átok nem ül a családon, és a távoli unokatestvérek sem fognak hirtelen szívrohamot kapni.
- Ostobák... − morgom.
- Csak féltek − szól halkan a nővérem.

Pár perccel később egy ápolónő lép be a szobába, aki azonnal kiparancsol minket, nem is érti, hogy nem vették még észre, hogy ennyien be mertünk jönni egy friss beteghez.

Kint várakozunk egy ideig, aztán hazaküldöm a férjemet a gyerekekkel. Csak én, és az unokahúgom maradunk itt.

Az ablak felé fordulok, látom, lassan alkonyodik. Télen mindig korán lesz este, ezért sem igazán szeretem − ellentétben természetesen a testvéremmel.

Fél órával később, mikor már teljesen besötétedett, az ápoló kilép az ajtón; láthatóan ideges.

- A lányával akar beszélni, aztán a húgával. Tíz percen keresztül könyörgött, hogy még ne adjam be az altatót, beszélni akar magukkal, és nagyon fontos − közli, majd elsuhan a nővérpulthoz.

Mire magamhoz térek a hosszú monológtól, már egyedül ácsorgok a kihalt folyosón. Furcsa, mintha ilyenkor nem lennének nagyon betegek, vagy legalábbis látogatók.

Az udvart kémlelem a harmadik emeleti ablakból. Sehol senki. Még messziről is látom, hogy a járdák jegesek. Hosszú percekig eltűnődök az egész eddigi helyzeten − életen -, mire felocsúdok, hogy apró pelyhek tapadnak az ablakhoz. Végre esik a hó! Idén először, pedig már január közepén járunk.

Újabb fél óra telt el tétlen várakozással, a falióra már a hetet is elütötte, mikor unokahúgom kisírt, vörös szemekkel lép ki az ajtón. Nem akar beszélni, csak bólint, mire én bemegyek.

- Szia − hallom nővérem halk hangját.
- Szia − köszönök, majd mosolyogva folytatom: - Még szerencse, hogy az ápolónő nem mondta, hogy percenként kitépi egy hajszálát, ameddig nem adhatja be a nyugtatót.
- Nehéz volt lerázni − sóhajtja.
- Hogy vagy?
- Jól is, meg nem is.
- Hogy érted? Kérsz még valami gyógyszert?
- Nem. Nézd, hugi, elismerem, hogy nem voltam valami jó testvér − kezdi egyből a közepébe vágva. Közbeszólnék, de leint. − Neked támaszra lett volna szükséged, mikor kamasz voltál, én pedig nem adtam meg neked. Az utóbbi időben csak ezen rágódom, hogy nem voltam jó testvér. Lelkiismeret-furdalásom van miatta.
- Nézd, nagyon jó testvér voltál, csak én nem ismertem fel. Kamaszkorban a fiatalok mindig több figyelmet akarnak, és ha ezt nem ismerik fel, egyből megsértődnek − én legalábbis. Eddig azt hittem, hogy később sikerült elég jó testvéri kapcsolatot kialakítanunk, de ha most ezt mondod...
- Nem! Örülök, hogy így látod. Hidd el, nagyon. Mégis sajnálom, hogy akkor régen nem foglalkoztam veled annyit, hanem csak az álomvilágomban néztem a sok szép virágot... De akkor még egyszerűen nem tudtam kontrollálni ezt a... valamit.
- És már sikerül? − kérdeztem mosolyogva. Erről még soha nem beszéltünk igazán.
- Igen, többnyire, de még mindig van, mikor elszabadul − elneveti magát, és a légkör végre feloldódik.
- Soha nem értettem, hogyan is működik ez... − töprengek el.
- Hát... nézd... amikor elkezdek írni, az olyan, mintha leülnék a zongorához − tudom, soha sem tanultam zongorázni -, és elkezdenék komponálni egy darabot a semmiből. Nem tudom, mit akarok, nem tudom, honnan jön, csak érzem, hogy mikor melyik billentyűt kell lenyomnom, s mint a zongorajátékos játszik a hangszerén, én úgy játszom a betűkkel, a szavakkal, hogy megközelítőleg azt a formát öltsék, mint az érzéseim, amik úgy törnek elő a szívemből, mint valami vulkán. − Felnevet, és az a nevetés betölti az egész szobát. Kérdő tekintetemet látva folytatja: − Az az igazság, hogy az elmúlt évtizedekben mindig próbáltam valami éppen ahhoz közelítőt találni, és most sikerült! Remek! Tényleg... olyan, mint egy zongorajáték. Hallgatni kell a bennünk szóló dallamot, figyelni a legkisebb rezdülésre, hogy aztán formát adhassunk neki.
- Kezdem érteni.
- Remek! Akkor még valamit sikerült véghezvinnem a halálom előtt!
- Ugyan, kérlek, ne mondj ilyet.
- Felesleges ezen vitáznunk. Lehet, hogy a szívemmel minden rendben van, de azt a verset az éjjel írtam. Az a búcsúm a világnak. Érzem. Nem kell elhinned, de érzem.
- Rendben. − Mosolygok, bár nem tűnik meggyőzőnek. − Most viszont ideje, hogy menjek, nehogy a drága ápolónő felrobbanjon mérgében. − Már elköszönnék tőle, mikor meglátom szemében a néma kérést. Oda megyek, homlokon puszilom, és félig-meddig sikerül megölelnem.
- Aztán vigyázz magadra, bárhol is legyél − suttogom neki halkan, könnyeimmel küszködve. Őszintén elmosolyodik, bólint, és én magára hagyom.

Első gondolatom az, hogy lemegyek az udvarra, hogy kiszellőztessem a fejemet, de aztán meglátom ott az unokahúgomat, így inkább csak a kórházon belül teszek egy nagy sétát.

Már tizenegy is bőven elmúlt, mikor visszatérek, de még mindig egyedül vagyok. A nővérpultnál, állnak néhányan, odamegyek, és reménykedem, az a bizonyos ápolónő már nincs ott. Szerencsém van.
- Ilyenkor már minden beteg alszik? − szakítom félbe a kártyázásukat.
- Igen, itt többnyire csak olyan betegek fekszenek, akiknek szükségük van altatóra, amit legkésőbb kilencig meg kell kapniuk.
- Akkor ha benézek a nővéremhez, akkor nem fog felébredni, ugye?
- Mennyire szeretne benézni? − kérdezi egyikük mosolyogva.
- Két-három percre.
- Menjen, de ne legyen hangos.

Köszönömöt mondok, és már megyek is a szoba felé. Halkan benyitok, félhomály uralkodik. Közelebb lépek az ágyához, jobb kezét a kezembe fogom.

- Nem lesz semmi baj, ugye tudod? − suttogom halkan a fülébe. − Hiszek neked, már akkor hittem, mikor az orvos kétkedéssel jelentette ki, hogy mit mondtál. A lányodra ne legyen gondod, neked ennyi hosszú év után már csak az a dolgod, hogy elmerülj a saját világodban a szebbnél szebb virágok között...

Megcsókolom a kezét, és kilépek az ajtón. Egy perccel később halk sziréna hangját hallom a nővérszoba felől, majd három ápolónő, és egy orvos közeledik testvérem szobája felé.

Az ablak felé fordulok, hagyom, hogy könnyeim végigfolyjanak arcomon.

Éjfélt ütött az óra.

Új nap kezdődik.

Lemegyek az udvarra, unokahúgom egy padon fagyoskodik, mellé ülök, és átölelem. Fejét a vállamra hajtja.
- Vége? − kérdezi halkan.
- Vége. − suttogom.



2009. 07. 31.



⇒vissza
Elárulod a véleményedet?:)