Csillagok aranya
A játszótér homokozójában feküdtek, a sötét, felhőtlen eget nézték.
- Szerinted tényleg ott vannak? − kérdezte a kisebbik lány vékony hangon.
- Igen − felelte megnyugtatóan mosolyogva nővére. − Tudod, anyu, még mikor kicsi voltam, és te meg sem születtél, nagyon sokat mesélt nekem. Mindenfélét: legendákat, meséket, mendemondákat, amiket még neki beszéltek el kiskorában…
- Tényleg? − álmélkodott a húga. − Nekem soha nem mondott ilyeneket.
- De, csak te még kicsi voltál, törpe.
- Mesélsz nekem egyet? Kérlek, légyszi, légyszi, légyszi! − szólt könyörögve a kislány.
- Persze, neked is ismerned kell őket − mosolygott testvére. − Szívet melengető kis történetek. A mese, amelyet most hallani fogsz, sok száz évvel ezelőtti − kezdte azon a játékos hangon -, s a csillagok eredetét beszéli el. Vajon kik, mik is ők, tudod? − Oldalra fordult, és látta, ahogy húga a fejét rázza. − Még nagyon-nagyon régen egy éjszaka Isten a csillagokban gyönyörködött. Ő teremtette őket, s annyira közel érezte magához a fényt, ami esténként megvilágította a Földet, hogy eldöntötte, ad nekik valamiféle feladatot, hogy még jobban, még nagyobb reménnyel ragyoghassanak. Így szólt a legfényesebb csillaghoz:
- Éjszakánként gyújtsatok olyan fényt a sötétben, hogy az emberek, ahányszor csak felnéznek a csillagos égre, újraéledjen a lelkükben el-eltünedező remény-szikra, míg világ a világ!
Ekkor a legfényesebb csillag megszólalt:
- De hogyan, Uram? − kérdezte bátortalanul. − Mi csak itt lebegünk mozdulatlanul, semmi mást nem tudunk tenni, mint fényleni, és őszintén szólva, megértheted, hogy ezt már egy kicsit unjuk. Hogyan tudnánk így segíteni az embereknek?
- Ne ragyogjatok elkeseredetten. Tudod, mikor az ember szívét olyan sok bánat nyomja, hogy esténként hiába forgolódik az ágyában, mégsem tud elaludni, akkor inkább felkel, széthúzza a függönyöket, s mi az első dolog, amit meglát? Titeket, csillagokat. Könyökével a párkányra támaszkodik, s csak nézi-nézi az apró fénypontokat. Hidd el, mindannyian észreveszik, ha valamelyikőtök lelkesedése lelohad, bennük is akkor támadnak a sötét, elkeseredett gondolatok. Azonban ha azt látják, hogy ti már-már mosolyogva ragyogtok az égen tündökölve, lelkük megnyugszik − Legalább valahol még béke van! Bízni kell, drága barátom! − A legfényesebb csillag elmosolyodott. Az Úr szavait hallva mintha benne is remény-szikra lobbant volna lángra.
- Azt hiszem, minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni − szólt.
- Csak soha ne higgyétek, hogy egyedül vagytok − folytatta Isten. − Néha magad is láthattad, hogy az emberek bizony nagyon-nagyon szomorúak, ha elveszítik valakijüket. Sírnak, könnyáztatta arccal gyászolnak éjjelenként, és fohászkodnak, bíznak abban, hogy jó helyre került. És tudod, legnagyobb örömömre, sokan választják az én országomat. S mit tehetnék a földön maradtakkal, hogy segítsek rajtuk? Mikor az ember lelke otthagyja testét, és felszáll a Mennybe, lenyomatot hagy az égen − csillag formájában. Mikor pedig azok, akiket ott kellett hagynia, mély gyászukba feltekintenek az égre, mert érzik, valami várja őket ott. S akaratlanul, tudatlanul is rábukkannak az újabb csillagra, amely talán másnak fel sem tűnne. Lassacskán megnyugszik: „Biztos jó helyen lehet.” Ti pedig, a többiek még fényesebben ragyogtok…
- De Uram − szólalt meg a legfényesebb csillag. − Csodálatos az, hogy tényleg ennyire foglalkozol velük, segítesz nekik, de ha szabad kérdeznem, miért törődsz velük ennyire, holott egyre többel fordulnak ellened?
Isten kedvesen mosolygott.
- Mert szeretem őket − szólt lassan, minden szavát megfontolva. − Tudom, hogy sokan hátat fordítanak nekem, de számomra, és számukra is az a legfontosabb, hogy engem mindig érezzenek. Mit tehetnék jobbat? Szeretem őket, és ezzel igenis megmutatom nekik a visszautat, megmutatom, hogy nem hagytam el őket. És a ti segítségetek is kell, hogy visszataláljanak, hogy újból felismerhessék a szeretet felebarátaik iránt. De egyszerre csak egyet − ez a lényeg, mert ha egyszerre többet szeretnénk, akkor bizony nem lenne meg az az igazi, őszinte kapcsolatuk velem, hiányozna a hit. Nehéz, fáradtságos munka azoknak, akik hű követőim, de kétségtelenül lehetséges, valós a cél.
- Ez… elképesztő, Uram. − szólt a csillag valami megmagyarázhatatlanul − vagy éppen nyilvánvalóan − izgatott hangon. − Örülök, hogy részesei lehetünk ennek a csodálatos küldetésnek. Igen, éjszakánként mi fogunk fényt vinni a sötétbe! − kiáltott szét a többi csillag között, mire azok éljeneztek, ujjongtak, tapsoltak. − Segítünk megmutatni az embereknek, hogy a Szeretet hatalmas, jóságos, és bármire képes!
Isten boldogan elmosolyodott. Ő tudja, hogy van remény. Benne még soha nem halt meg, mert mindig jön valami, ami megláttatja vele a győzelem apró fénysugarát.
- Akkor mire várunk? − kérdezte a többiektől a legfényesebb csillag, mikor észrevette, hogy alkonyodik. − Itt a mi időnk! − azzal lehunyták szemeiket, s megérezték a fellobbanó fénybe vetett hitet, reményt, kitartást az elkövetkezendő hosszú, sötét éjszakákra.
- Itt a mese vége − szólt az idősebbik testvér mosolyogva. Majd észrevette, hogy húga félig-meddig álomba szenderült. − Gyere, törpe, ideje hazamenni. − Felállt, majd óvatosan kézbe vette a kislányt, és elindult vele hazafelé.
Útját csak a Hold, és a fényesen mosolygó csillagok mutatták.
2008 december
Elárulod a véleményedet?:)
