Az átutazó
Írni akar. Kiírni magából mindent. Keserűséget, bánatot, fájdalmat.
Néz ki az ablakon. Gyönyörű az éjszaka. Az eget csillagok ezrei díszítik, és a Hold megnyugtató teljessége még szebbé teszi a látványt.
A szobájában csak a számtalan gyertya ad fényt. Nem egy közülük már csonkig égett. Rengeteget írt. Legtöbbször éjszaka, amikor már semmi veszély nem fenyegeti. Ránéz az órájára. Hajnali három. Öt óta múlva megint kelhet, és ha most nem fejezi be, akkor megint elalszik az iskolapadban.
El akar menekülni. Legszívesebben elfutna minden, és mindenki elől. Rohanni, felejteni, elhagyni. Nincs már maradása ebben a földi világban. Nincs hozzá joga.
Nem szabadna itt lennie, de mégis itt van. Hogy miért? Maga sem tudja. Talán fél. Fél elhagyni azt a helyet, ahol csak potyautasként volt, van, lesz jelen.
Bár már nehezen bírja a küzdelmet, amit itt léte jelent, marad. Marad, mert gyáva. Szánalmas és gyáva. Szánalmasan gyáva.
Nem bírja otthagyni azt az életet, ami annyi fájdalmat okozott, amitől annyiszor hullottak már megállíthatatlanul a könnyei.
Itt akarja hagyni, de nem tudja. Itt tudja hagyni, de nem akarja. Melyik az igaz? Mi parancsol? A szív, az a mindent irányító belső motor, amiket az érzelmek vezérelnek, vagy az ész, a józan ész?
Nem tudja itt hagyni, mert nem akarja? Talán.
Eszébe jutnak az arcok, amik annyi örömet okoztak neki, s elgyengül.
- Nem tudom megtenni − suttogja elkeseredve, megtörten.
Könnyei megállíthatatlanul folynak, miközben leereszti a kezét. Nem...
Inkább szenved egy életen át, minthogy fájdalmat okozzon azoknak, akik mindig mosolyt tudtak csalni az arcára.
Inkább viseli el azt az égető, lélekbe maróan kénköves pokoli létet, minthogy fájdalmat okozzon.
Paradoxon. Potyautasként él a Földön, mégis az emberi, felbonthatatlan kötelékek miatt nem tud szabadulni. Ó, pedig hogy el szeretne menekülni... Legszívesebben egy érzéketlen és kőszívű alak akar lenni, akit semmi és senki nem érdekel, csak Ő. Akkor el tudna menekülni, elmenni Hozzá, hogy segítsen, hogy enyhítsen fájdalmán.
Ó, hogy mennyire szeretné látni, érezni, hallani...
De nem. Még nem jött el az ő ideje. Ha Ő nem akarja, és meghajlik parancsa előtt. Hallgatnia, tűrnie, szenvednie kell mindaddig, míg Ő nem szeretne engem látni.
***
Talán ilyen lehet az az igazi, bizsergető, mindent eltörlő végeláthatatlan boldogság? − kérdezi magától, miközben szárnyal.
Ötven év. Ennyit kellett várnia. Ötven hosszú év. Öröm és bánat egyaránt érte, de nem bánta. Akkoris boldog volt, mindig boldog volt, mióta megérezte az érintést, az óvatos, törődő érintést a lelkén. Várta. Ó, egek! Mióta várta már ezt a pillanatot. Most pedig... elérkezett. Még egyszer, utoljára visszanéz a múltjára, boldogan elmosolyodik, majd ránéz.
- Itt vagyok − suttogja önfeledten. Ő bólint.
A potyautas hazaért.
2007. szeptember
Elárulod a véleményedet?:)
