Árny
Futott. Menekült. Ijedt tekintetében félelem csillant. Az erőszakos szél felborzolta haját, fehér hálóingét tépkedte. Szíve hevesen dobogott, rémülete mind egyre nőtt, ahányszor hátranézett. Egy sötét, hatalmas árnyék követte, próbálta elkapni, bekebelezni, s csak gúnyosan kacagott szánalmas próbálkozásán. Előlem, nem lehet elmenekülni! – ordította fölényesen.
Ő mégis ezt tette, de egyre jobban fáradt, a vérfagyasztó hideg lassan jéggé dermesztette mindenét, és most már inkább csak gépiesen futott, nem érezte lábait, kezeit. Miért akarsz játszadozni? – üvöltött, az olyan jól ismert hang egyre közelebbről.
Nem! Nem adja meg magát! A meleg könnycseppek fájón martak bele arcába, úgy, ahogy a lihegő kacajok égették lelkét. „Sok van még hátra? Inkább meghalok!”
Az utcából már régen kiért, a várost körülölelő szántóföldön kereste a kiutat – azonban sehol sem találta.
Nem tudta, mitévő legyen. Ereje, tűrőképessége fogytán volt, ha azonban megáll, az egyenlő lenne egy újabb, szenvedésekkel teli léttel – ezt nem akarta.
Már senki nem járt azon a környéken, csupán egy távoli harang jelezte az éjfél eljöttét. A szél egyre hevesebben borzolta vékony idegszálait, ő pedig már csak egy csodáért, megváltásért fohászkodott.
Lábai már remegtek, arca, teste halottsápadt volt, szája ellilult. Tudta, nemsokára ismét meg kell adnia magát.
Nem! – Esze, szíve, lelke mindenestül tiltakozott a lehetőség ellen. Újabb évek, évtizedek? Kizárt.
Agya egyre jobban kattogott, lehetőségek sorát kutatva. Tűnődően, kissé lassítva, körbenézett, majd felgyorsult.
Merre? Hova? Hogyan?
Csak egy esélye volt. Ha ezt elbukja, abba bele sem mert gondolni.
Ne menekülj, kicsi lány! – Egyre közelebb jött. „Hát persze, hiszen ő sohasem fárad el. Ő csak egy lelketlen gép, szívtelen dög.” Kár ezen gondolkoznia.
Elfordult kicsit balra, immár célirányosan futott az apró erdő felé.
Nincs esélyed! – üvöltötte újra az árny.
„Még jó pár méter…” Szíve zakatolt, lelke megtört. „Nem fog sikerülni! Kétségek, annyi évnyi félelem… Bízz magadban! Lehetetlen… Erősebb! Homokszem vagyok… Visszaráncigál… Remélj, hinned kell magadban! Igen, hinnem. Nem, nem adom fel! Még élek… Nincs szükségem rá…”
Pár méternyi választotta el az erdőtől.
„Nem állok meg. Tovább kell mennem, nem tehet többé tönkre, nem engedem meg nem engedhetem!”
Beért az erdőbe, de a gyér fák között nem lelt menekülést. Közel voltak a hangok… igen, a lépések…
„Istenem, segíts meg.” Lehunyta szemét, a földre rogyott – nem bírta tovább.
Előlem nem menekülsz! – hallotta a gúnyos kacajt maga mellől. Azonban még mielőtt hajánál fogva vonszolta volna el, egy hullócsillag lelte meg nyugalmát a földön.
Fehér köd vette őt körbe, nem engedve a másiknak, hogy hozzáérjen. Az árny felkiáltott fájdalmában, ahogy mégis megpróbálta. Túl sok volt neki mindaz, amit érzett – az ő bűnös, lelketlen létét nyomorította ez a mindent elborító, ragyogó szeretet.
A lány csak megkönnyebbülten mosolyogva lehunyta szemét. Nem nézett többé rá. Teste egyre halványodott a fekete éjben, és ő még hallotta az utolsó, kétségbeesett, őrült kiáltást: Előlem soha nem menekülsz!
Hideg verejtékben úszva rémülten ült a fel a nyikorgó matracon. Szíve majd’ megpróbált kiugrani helyéről, tekintetével ijedten pásztázta a sötét szobát.
„Csak egy álom volt” – nyugtatta magát. „Egy újabb rémálom…”
Felkelt, felhúzta a mamuszát, és az ablakhoz botorkált. Széthúzta a függönyt, és a városszéli vékony erdősávra szegezte tekintetét. Remegése enyhült, de még nem múlt el. Zakatoló szíve egyre lassabban vert. „Vége – suttogta az ablaknak –, többé már nem látom őt. Elmúlt. Odakerült, ahová való: börtönbe. Miért félek mégis? Miért nem tudok felejteni? Nem, képtelen leszek megszabadulni az emlékétől, tudom. Akkor miért? A múlt lezárult. Soha többé nem jöhet vissza, ugye? A megérdemelt helyen van. Hiába próbál meg kísérteni, tudnom, éreznem kell, hogy nem igazi… Csak az álmaimon keresztül tud kísérteni… De nem fogom hagyni. Boldog leszek, erős leszek. Már nem tehet tönkre!”
2009. január
Elárulod a véleményedet?:)
