A remény rabja
Áthatolhatatlan, szürke köd telepedett az egykor ragyogóan zöld tájra. Az egyetlen − s egyben gyér − fényt csupán a Hold szolgáltatja az arra járóknak.
Egy fekete csuklyás alak sziluettje rajzolódik ki távolabbról, kezében petróleumlámpást tartva.
Határozottan lépked a látszólag ugyanolyan fák mellett, mintha már régi ismerős lenne a környéken. Néha meg-megáll, körülkémlel, mintha átlátna a rideg ködön, majd továbbindul.
Hosszú ideig menetel, az idő öröknek tűnik, s az erdő is végtelennek.
A csupasz fák rideg táncot lejtenek, és a szél otromba sziszegésével karöltve távolságtartón, felsőbbrendűen nézik le a nem közülük valókat.
Az alak néha feltekint rájuk, gúnyosan elmosolyodik, mintha hallaná, ahogy róla beszélnek.
A fekete szemekből tükröződő szilárd elszántságra, a tiszteletet parancsoló tartásra azonban még a szél amúgy is gyenge fuvallata is elhal.
A tánc abba marad, a fák egykori távolságtartása tovatűnik, helyébe félelem lép, mérhetetlen keserűség, fájdalom. A jelen néhány csepp boldogságát, a félhomályba burkolózó jövő reményteliségét felváltja a retteget múlt, melyre emlékezni még rosszabb, mint egykor átélni.
Az emberek önző zsarnoksága, mellyel uralkodni akartak rajtuk, s e − számukra − szent cél érdekében végig kellett nézniük, ahogy sok társuk, kikkel régen annyit játszottak, meghal. Keserűen gondolnak vissza arra a mindent felemésztő, pusztító tűzre, ami egykor még őket is megcsonkította.
A csuklyás alak lassan eléri célját.
A néma, kínzó csendben feszült sóhaj hangzik fel. Érzi, hogy megjelenése ismét mekkora hatással van a természetre. Az öregek visszatekintenek több száz éves múltjukra, a fiatalok pedig rettegéssel gondolnak az előttük álló jövőre.
Tudja, hogy nem lenne szabad idejönnie, mégis, évről-évre megteszi, habár ösztönei folyamatosan ellentmondanak, de ő nem hallgat rájuk, az érzelmei irányítják, a remény rabjává vált, évről-évre szomjazza azt a pillanatot, mikor, mint a lágy szellő, végigsimítja arcát a múltban érzett boldogság. Aztán, amilyen gyorsan jött, el is tűnik a semmiben, de ott marad benne az érzés, a gondolat, hogy nem örökre, hogy ismét megtörténhet bárhol és bármikor. De a várva várt perc, apró pillanat mindig elmarad, a remény utolsó szikrája gyermekkorának színhelye.
A fák fenyegető-lehangolt hada ritkulni kezd, s egy zöld mező töri meg a rengeteget, közepén egy ódon kúria magasodik.
A csuklyás alak nem áll meg. A szél egyre erősödik, mintha távol akarná tartani a betolakodót, ő azonban nem hátrál.
Egyre közelebb jut, s a köd szürkeségéből immár teljes pompájában bukkan elő a majdnem-fekete épület.
Hatalmas ablakai sötéten ásítoznak az éjszakába, a borostyán néhol már teljesen elborította a falakat, a régi ajtó előtti teraszon lehullott falevelek, madártollak hevertek, jelezve, hogy bizony itt már rég nem lakik senki, csupán a feneketlen magány.
Az alak eddigi határozottsága valahol a fák közé veszett. Óvatosan lépked fel a lépcsőkön, bizonytalanul áll meg az ajtó előtt.
Végül mégis rászánja magát, kezét a rozsdás kilincsre teszi, és benyit.
Percekig nézi a küszöböt, még nincs ereje bemenni egykori otthonába. Évről-évre idejár, tudnia kéne, hogy mire számítson, de a józanész mindig eltűnik, mikor meglátja a kúriát, nem képes emlékezni, nem tudja felfogni, hogy mennyire helytelen az ittléte. Mindig csak áll ott, a ház bejáratánál, tengernyi érzelem önti el szívét, úgy érzi, lassan belefullad az érzések óceánjába, nem képes gondolkozni, csak van, létezik a múlt fogságában, nem tud, nem akar szabadulni onnan.
Felnéz. Egy döbbent, meglepett sóhaj hagyja el ajkát.
A környék, a táj, a kúria megváltozott. Fényes nappal van, madarak játszadoznak, beszélgetnek egymással a fákon, a világoskék eget itt-ott fehér bárányfelhők tarkítják.
Az épület barátságos krémszínben pompázik, körülötte illatozó virágoskerttel, az ablakok vidáman szívják be a napfényt.
Bentről halk, lágy dallamok csendülnek fel, majd egy tüsténkedő hangot lehet hallani.
Az alak beljebb lép. Tudja, hogy mindez csak egy álom, egy reménytelen illúzió, de nem bír megálljt parancsolni magának.
Az előszobában hallja, hogy valakik gyors léptekkel száguldoznak le a lépcsőn. Felsóhajt, és tovább megy.
A folyosóként is funkcionáló rövid, keskeny helyiségbe érkezik. A bal oldali ajtó a szalonba, míg a jobb oldali az ebédlőbe és konyhába vezet. Szemben vele a lépcsőt lehet látni, ami a további emeletekre visz fel.
A csuklyás alak a konyhába nyit be, de azonnal meg is bánja tettét. Eszébe jut a múlt; a boldog gyerekkor, a reményteli jövő, aztán minden fenekestül felfordul, hála neki, a jólét, boldogság eltűnik, helyét átveszi a keserűség, a bele-nem-törődés a múltba, fájdalom, megalázottság. Nem, erre most nem szabad gondolni − jut eszébe.
A tűzhelynél egy idősödő, kedves arcú asszonyság állt, a levest kavargatva. Körülötte egy rongyos ruhát viselő gyermek tüsténkedett.
Az asztalnál egy kislány, és egy kisfiú ültl, a reggelire vártak. A lánynak hosszú, szőke haja volt, talán hat éves lehetett, míg a másik valamivel idősebb, talán a nyolcadik évében járt, s neki barna haja, zöld szeme volt.
Daniel épp valami vastag, régi könyvet olvasott, míg Elisabeth valószínűleg a naplóját írta.
- Benjamin, vidd oda a reggelijét a kishölgynek és az úrfinak − szólt az asszony a mellette álló fiának, aki engedelmesen bólintott, és két nagy tányér omlettel sietett az étkezőasztalhoz.
Elisabeth mosolyogva megköszönte az ételt, mire a szolgáló mélyen elpirult, Daniel azonban csak a táskájába tette a könyvét, és szótlanul nézte, ahogy megkapja a szokásos reggelit. Benjamin ezután kislisszolt a konyhából, hogy az állatokat is megetesse.
- Mondtam már, Lisa, hogy az ilyen aljanéppel nem szabad beszélni − rótta meg kishúgát az idősebb testvér.
- De Maryvel mégis beszélhetünk! − szólt vissza erélyes hangon a lány. Szerencsére az említett asszony is otthagyta a konyhát, hogy megvesse az ágyat a gyerekek szobájában.
- Mert Mary a gazdasszony, vele muszáj beszélnünk, hiszen ő vezeti a háztartást!
- De Benjamin pedig a fia…
- Aki egy senkitől fogant, értsd már meg! − győzködte húgát Daniel; hasztalan. Elisabeth makacs volt, rendkívül makacs.
A csuklyás alak arcán egy könnycsepp gördül végig, s mihamarabb hagyja el a helyiséget. Ismét a folyosón lyukad ki, a falnak dől, s arcát kezébe temetve siratja az emlékeit.
Mintha csak tegnap lett volna, úgy játszódik le előtte ismét egy tíz évvel ezelőtti jelenet, mely ennek a beszélgetésnek lett a következménye. Mert neki muszáj volt felülemelkedni az akkori társadalmi elvárásokon, és beleszeretni egy senkibe.
Minden az én hibám... Mindenről én tehetek... − suttogja maga elé tehetetlenül. - Nem szabadna itt lennem... El kell tűnnöm − határozza el magát, s már indulna is kifele, ám fentről egy boldog sikítás hallatszik. Felnéz, s elgyengül. Hátat fordít a bejárati ajtónak, és felfelé tart útja. Nem veszi észre a körülötte végbemenő változást; a kopottabb lépcsőket, a kifakult szőnyegeket, a zeneszó halkulását, az erdei fák leveleinek hullását.
Mire felér, már néma csend ereszkedik az egész házra, ám ez őt nem tartja vissza; céltudatosan elindul a szemközti ajtó felé. Kinyitja azt, s egy félhomályos, poros szobában találja magát − egy korábbi kiadásával egyetemben. Régi éne a sarokban levő kopott karosszékben hintáztatja magát, s úgy tesz, mintha elmélyülten tanulmányozná a kifakult tapétát.
Elisabeth − a mostani − már tudja, hogy mi fog következni, és nem szeretné végignézni, de mintha láthatatlan kötelek láncolnák a szobához − nem tud menekülni. Közelebb lép a székben üldögélő emlékhez, és figyelmesen szemügyre veszi. Aranyló haja lazán össze van kötve, kék szemei megtörtségről árulkodnak, és egy csipetnyi reményről, boldogságról. Boldog mosoly játszik ajkán, ám tekintete továbbra is szomorú marad. Hogy miért? Ő tudja.
Az ajtó ismét kinyílt, ám ezúttal az emlékben. A mostani Elisabeth az ablakhoz sétál, míg a fiatal szinte már vigyorogva felpattant székéről, és az érkező nyakába vetette magát.
- Ben, azt hittem, már sohasem találsz ide − suttogta két csók közepette. Mindketten leültek a kanapéra.
- Ne haragudj, feltartottak. Alig sikerült elszabadulnom.
- De ma szabadnapod van, nem?
- Igen, csak ők ezt nem igazán veszi figyelembe. Ott sokkal... zordabb az élet, mint itt volt.
- Sajnálom.
- Mit?
- Hogy elköltöztünk. Az én hibám.
- Butaság. Ha mindenképpen hibáztatni akarsz valakit, akkor legyek én. Lehettem volna okosabb is.
- Ugyan, ez nem rajtad múlt. Talán a szüleim még el is fogadták volna, ha Daniel nem úgy adja elő, ahogy megtette. Tudom, hogy apa és anya mindent megtesznek azért, hogy boldognak lássanak, és ezért akár arra is hajlandóak, hogy megszegik a társadalmi elvárásokat. De a bátyám apró kis akciói elérték, hogy eltiltsanak tőled. Persze, ez nem sikerült − mosolyodott el ismét Elisabeth. A másik − az ablaknál − a tájat figyeli, és igyekszik nem tudomást venni a mögötte lezajló beszélgetésről. Legszívesebben kirohanna a szobából, le a lépcsőn, és ismét ki a jelenbe, de valami ott tartóztatja. Az átkozott, soha el nem múló remény.
- Mit mondtál nekik, hová mész? − kérdezte érdeklődve Benjamin.
- Egyik barátnőmmel sétálni. Őt is beavattam, és ő tényleg elment sétálni − egyedül. De mondd... mi lesz velünk ezután? Nem rejtőzhetünk örökké itt, nem titkolózhatunk mindig.
- Daniel azonnal megöl, amint megtudja...
- Szökjünk el! Minden problémánk meg lenne oldva!
- Ugyan, Elisabeth, belegondoltál már te ebbe? Te, aki úri pompához vagy szokve bujdosni akarsz a sok piszok és szemét között?
- Tudom, mit vállalok ezzel magamra − keményedtek meg fiatal arcvonásai.
- Tizenhét éves vagy csupán, nem nagykorú.
- De te az vagy! Együtt elmehetnénk!
- Úgy, hogy nem kapcsol minket össze hivatalosan semmi, úgy nem. Nincs...
- Vegyél feleségül! − Benjamin meghökkent. Igen, neki is eszébe jutott ez a lehetőség, de hiszen... Elisabeth még túl fiatal!
- Nem lehet...
- Miért? Nem szeretsz? Vagy mert nincs vagyonod? Nem érdekelnek a külsőségek, és örülnék, ha téged sem.
- Tizenhét évesen el akarod magad kötelezni? − kérdezi felhúzott szemöldökkel.
- Igen. − Bár maga sem hiszi, hogy valóra válik a kívánsága.
- Akkor −Ben felkel, és a lány elé térdel -, Elisabeth Maria Montgomery, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?
- Mi? Hogy? Te komolyan beszélsz? − Döbbent arccal nézett az előtte térdelőre. − Igen! Igen! Igen! − A fiú nyakába ugrott, nem tudott határt szabni boldogságának.
Elmosolyodik, ahogy ránéz az ifjú párra, s szívében a remény lángja ismét felgyullad.
Nem, nem szabad ezt éreznem. Ez is csak egy illúzió, mint az eddigiek. Számomra már nincs kiút... Szabadulni akarok, de nem megy. Mit? Mit kell tennem? Hogyan győzhetem le a múltamat? Mert mindenért én vagyok a hibás. Csak én tehetek róla... Senki más... Az ajtóhoz sétál, még egyszer, utoljára visszanéz a halovány emlékekre, akik boldogan mosolyognak egymásra, és kinyitja az ajtót − nem sejtve, hogy nem csak ő teszi ugyanezt -, s egy újabb árnnyal találja szembe magát: Daniellel.
A férfi eszelős tekintettel az előtte üldögélő párra.
- Elisabeth! − kiáltotta dühösen, s közelebb lépett. Karon ragadta a lányt, eltaszítva szerelmétől. − Megmondtam, hogy soha − érted? -, soha ne találkozz ezzel a senkivel!
- Nem parancsolhatsz nekem, Daniel!
- Ha más már nem teszi meg, akkor igen! Most pedig gyerünk! − Megszorította húga kezét, és kifelé próbálta húzni.
- Ezt nem te döntöd el, Daniel! − szólalt meg egy erélyes hang maga mögött. Elisabeth szeretne elmenni, mindennél jobban vágyik rá, de nem tudja ott hagyni a szobát. Egy könny csordul végig az arcán. − Mától ő az én jegyesem, és ez ellen nem tehetsz semmit! − Benjamin megfogta kedvese kezét; a báty döbbenten nézett a párosra
- Ez nem lehet igaz... − suttogta, s elengedte a lány karját. − Ugye nem igaz, Lisa? − kérdezte testvérétől, aki a könnyeivel küszködve bólintott.
- De igen.
- Kizárt, hogy te bármikor ezé az alaké legyél! − kiáltotta, s Ben felé indult, aki nem mozdult.
- Mit akarsz csinálni, Daniel? − kérdezte remegő hangon Elisabeth. Megpróbálta megállítani bátyját, de nem sikerült.
Az idősebb testvér a zsebébe süllyesztette kezét, és egy díszes markolatú tőrt húzott elő. − Menj ki, Lisa! − parancsolt húgára; ő azonban nem hallgatott rá, Benjamin elé lépett. − Eredj innen! − kiáltott rá még egyszer.
- Menj ki, Elisabeth − szólt halkan a fiú mögötte. − Ez csak kettőnkre tartozik a bátyáddal.
- Nem foglak itt hagyni, ne is próbálkozz! − Ekkor Daniel megragadta a karját, s maga mellé lökte; a lány hanyatt esett a földön.
- Nem fogod bemocskolni a családom nevét, te senki!
- Ugyan már, miért tenném? Mert te csak tovább öregbíted a hírnevét, ha megölsz? Ne nevettess... − Ben hátrált, és egyre közelebb került a szoba falához, míg végül nekiütközött. Idegesen körbenézett; Elisabeth eszméletlenül feküdt a földön. Daniel felnevetett.
- Csak nem ideges a tévedhetetlen, a nagy Benjamin?! Ó, hát az hogy lehet? Talán félted a nyomorult életedet? Elárulok neked valamit: nem vagy méltó arra, hogy élvezd ennek az ajándéknak az örömét. Egy senki vagy! − kiáltotta.
- Ha csupán egy senki vagyok, miért akarsz megölni? − kérdezett vissza.
- Hogy az én ostoba húgom ne csináljon belőled valakit. Persze, tudom ám én, hogy csak a vagyon kell, meg a nemesi név: Montgomery. Milyen szépen is hangzana, igaz? Ben Montgomery. Mert így csak Benjamin vagy, nem igaz? Anyád nem tudott neked vezetéknevet adni, mert az apád is ugyanolyan senki volt, mint te vagy! − Nem bírta tovább; a gúnyosan kacagó Danielre emelte tekintetét, majd nekirontott. Mindketten a földön kötöttek ki. Ott ütötték-rúgták egymást, ahol csak tudták. Hol egyiknek, hol másiknak kedvezett a szerencse − a tőr már az elején a szoba közepe felé repült.
Eközben Elisabeth lassan ébredezni kezdett, magára vonva ezzel a verekedő páros figyelmét.
- Jól vagy? − kérdezte aggódva Ben, nem figyelve arra, hogy Daniel lassan közelebb araszol fegyveréhez.
- Igen − mosolyodott el a lány, ahogy kedvesére nézett. Majd rémülten vette észre, ahogy bátyja felkelt a padlóról, kezében a tőrrel. − Kelj fel! Meg akar ölni téged! − kiáltotta a még mindig felé néző fiúra, mire az felpattant, és szembenézett támadójával.
- Itt a véged, senki − Daniel szemében őrült bosszúvágy égett, s ismét áldozata felé közelített. − Nem menekülsz. Nincs több maradásod ebben a világban.
- Álljál le − próbált nyugalmat erőltetni magára Ben, miközben ismét elérte a falat. − Ez nem egy játék, nem teheted meg, hogy megölsz egy embert... még ha annak az embernek nincs is neve. Te nem lehetsz ilyen, Daniel. A húgod miatt ne tedd.
- A húgom? Mégis mit számít neked ő? Semmit! Ne foglalkozz vele. Miatta teszem. Hamar túljut rajtad − ezt garantálom. Hamarosan csak egy néha-néha feltűnő rossz gondolat leszel számára!
- Mit gondolsz, hogy fog neki esni az, hogy a saját bátyja gyilkol? Még akkor is, ha miatta csinálod, szerinted büszkén fogja vállalni, hogy a bátyja érte ölt?
- Igen! − kiáltotta. Már egészen közel volt áldozatához. A tőrrel különböző, láthatatlan alakzatokat formált a másik mellkasán − szemében őrült láng lobogott.
- Ne tedd ezt, Daniel! − szólt Elisabeth, s bátyja mögé lépve próbálta megállítani. Az azonban nem hagyta magát, ismét eltaszította testvérét. Benjamin füléhez hajolva suttogni kezdett:
- Felkészültél a halálra? Fájdalommentes lesz, Ben, nem kell ennyire aggódni. A húgomat pedig majd én megóvom a te emlékedtől. Ő az enyém lesz, Ben! − felkacagott, és hasba szúrta az előtte álló férfit, majd egy lépést hátrált.
Szinte mosolyogva nézte, ahogy a másik lassan lecsúszott padlóra, véres foltot hagyva maga után a tapétán, s meglepetten nézett fel Danielre, miközben kezét a sebre szorította. Elisabeth ébredezni kezdett − testvére pedig, mint aki jól végezte dolgát kilépett az ajtón − neki itt most nincs maradása.
A fekete köpenybe öltözött nő már a kanapén ül, és arcát kezébe temetve sír. A boldogság elmúlt − ott maradt a keserűség és fájdalom − mint mindig.
A lány odakúszott kedveséhez. Benjamin fájdalmasan nézett rá.
- Sajnálom, én... annyira sajnálom! − fakadt sírva Elisabeth.
- Nem a te hibád... − suttogta. − Igaza van a bátyádnak, nem kellett volna elfelejtenem, hogy hova is tartozom. Mi sohasem lehettünk volna igazán boldogok...
- Ne mondd ezt, kérlek! Ellátom a sebedet, megvárjuk, míg felépülsz, és örökre elutazunk innen!
- Lisa, rajtam már nem lehet segíteni.
- Ben...
- Gyere, ülj ide mellém − mosolyodott el a fiú, mire a lány bólintott, és mellé fészkelte magát. − El fogok menni − folytatta. − Én már nem maradhatok itt. De, kérlek, ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz semmi butaságot.
- Ben...
- Csak ígérd meg! Erről nem te tehetsz, Elisabeth! Tedd meg... − Benjamin lehunyta a szemét, s mélyeket sóhajtott. Már érezte, hogy lassan itt kell hagynia ezt a borzalmas helyet. Az inge szinte teljesen átázott, ő is egyre sápadtabb lett.
- Rendben, megígérem! − szólt aggódva a lány, látva egyre rosszabb állapotát.
- Tartsd is meg − ismét az a szomorú mosoly. − Ne feledd, nem utoljára találkozunk. − Elisabeth közelebb hajolt, hogy még egyszer, utoljára megcsókolja. Majd a fiú örökre lehunyta szemeit.
Felkel, és elhagyja a szobát, lerohan a lépcsőn, ki a szabadba. Könnyei megállíthatatlanul folynak, s mire feleszmél már ismét éjszaka van, és szembenéz a fák fenyegető hadával. Visszafordul, meglátja a szürkés-fekete kúriát, a nyikorgó, nyitott ajtót. Felsóhajt. Miért, miért kell mindig idejönnöm? Hogy újra meg újra erőt meríthessek abból a cseppnyi boldogságból, amit még hosszú-hosszú évekkel ezelőtt éreztem? Miért, mikor aztán mindig arcul csap a rideg valóság, a tény, hogy mindennek én vagyok az oka? Évről-évre idejárok, és a bűntudat egyre jobban felemészt − én azonban nem tudok megálljt parancsolni − pedig mennyire szeretnék már élni!
Letörli könnyeit, s leül a lépcsőre. Az erdőt nézi, hallgatja a szél susogását, figyeli a fák mozdulatait. Miért nem lehettem én fa?! Nekik sokkal könnyebb dolguk van − egész nap csak állnak, átadják magukat a természet erőinek, behódolnak, és semmitől sem kell félniük. Igaz, eső nélkül kiszáradhatnak, a tűz egyetlen szikrája felemésztheti őket − de ez még mindig szebb halál, nemde? Nincsenek barátaik, nincs családjuk, csak sorstársak, akik ugyanazon mennek keresztül, és ez kovácsolja össze őket. Míg az ember lelkét rendszerint pont az töri össze, aki legközelebb áll hozzá − s az már felér a halállal. Daniel, miért kellett megtenned? Bíztam benned, az életemet is rád bíztam volna, és te ezt kihasználtad. Tönkre tettél mindent.
Arcát kezébe temetve sír, majd lassan elnyomja az álom − ott, az éjszaka közepén az ódon kúria előtt ülve.
*
A felkelő nap első sugarai vörös színbe öltöztetik az égalját, s a még mindig alvó Elizabethet a lépcsőn találja a reggel.
Levélropogás hallatszik az erdőből, a madarak ijedten rezzentek fel álmukból. Egy fekete ruhás alak lép ki az erdőből. Szemében különös fény csillog, mikor meglátja a nőt. Habozik; nem tudja, mi tévő legyen. Hiszen már annyi hosszú év eltelt! S az idő begyógyítja-e a sebeket? − Erre nem talál választ.
Végül közelebb lép, s Elizabeth felriad mély álmából. Körbepillant, a zaj forrását keresi, s meglepetten figyel fel a cipőpárra. Tekintete feljebb siklik, s egy zöld szempárral néz szembe.
- Daniel! − nyögi kétségbeesetten.
- Szia... − suttogja a férfi, és helyet foglal mellette. Lehunyja a szemét, és mélyet sóhajt. − Beszélnem kell veled − sóhajtja, mielőtt testvére megelőzné.
- Nincs miről beszélnünk.
- Ha neked nincs, nekem igenis, van. Régen elkövettem egy nagyon nagy hibát. Hittem a szememnek. Mindent, amit láttam, elhittem, és úgy gondoltam, hogy úgy van. Soha nem akartam mélyebben belegondolni. Benjamin, Mary, és mindenki más, aki nálunk szolgált, csak egy egyszerű szolgáló volt. Úgy gondoltam, hogy nincs semmi olyanjuk, ami közénk emelhetné őket. Téged, húgom, téged egy gyönyörű lánynak láttalak, akit mindenből a legtökéletesebb illet meg. Tulajdonképpen soha nem ismertelek téged; én választottam ki számodra a házastársat, aki, szerintem, a legjobban illett hozzád. És mekkorát kellett csalódnom! Nem, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért akarsz te lealacsonyodni, mikor a legjobbat kaphattad volna! Öt év kellett ahhoz, hogy megértselek, és átértékeljem az életet. Elisabeth, tudom, hogy a bűnöm megbocsájthatatlan, tudom, hogy rossz testvéred voltam, de hidd el, csak neked szerettem volna a legjobbat, még akkor is, ha nem a legjobb úton indultam el...
- Köszönöm, hogy elmondtad, Dan − szólalt meg néhány feszült perc múlva a nő -, de kérlek, most hagyj magamra.
A férfi bólint, felkel, és indul vissza. Az erdő határáról még egyszer visszatekint, szomorúan elmosolyodik, majd visszafordul az ösvényre.
Elisabeth a keserűség, és a falatnyi remény keverékével néz utána. Hogyan? Hogyan tudnám elfelejteni azt a szörnyűséget, amit tett? Hogyan fogadjam el, hogy mindent miattam csinált? Csak szégyellni tudom, de megérteni sohasem. Szeret, ezt tudom, talán régen én is szerettem... De most? Most nem érzek mást, csak fájdalmat, kegyetlen elhagyatottságot és csalódást. Hogyan dolgozzam fel? Hogyan bocsássam meg a testvéremnek azt, hogy értem ölt? Istenem, kérlek, segíts meg! Szeretnék ismét boldog lenni, szeretném őt ismét úgy szeretni, ahogy talán csak kiskoromban tudtam, szeretném elfelejteni a múltat, az idegtépő érzést, az önmarcangolást... csak egy kis reményre, egy halvány fénysugárra vágyom, hogy lehet ennél jobb. Segíts, kérlek!
Könnyei ismét megállíthatatlanul folynak, s ő csak meredten bámul a fák közé. Talán választ várna? Hiú ábránd lenne azt kérni. Ő talán mégis bízik benne − egy apró jel, hogy mit is tegyen, semmi több.
Hosszú ideig ül mozdulatlanul, mintha szobor lenne − de a gondolatok csak nem hagyják nyugodni, próbál mindenre választ keresni, találni, a reményt nem adja fel, már nem adhatja fel
Elárulod a véleményedet?:)
