Álmok
”Oly édes-keserű a téli éjeken
hallgatni, ha a tűz szive dobogva lángol,
a tűnt emlékeket kikelni könnyeden
a ködbe zendülő harangok halk szavából„
Charles Baudelaire
hallgatni, ha a tűz szive dobogva lángol,
a tűnt emlékeket kikelni könnyeden
a ködbe zendülő harangok halk szavából„
Charles Baudelaire
Régi mese. Abból a padlásra száműzött poros ládából, ami megannyi sárga, megfakult kincset rejteget. Emlékek, képek, megfoghatatlan, esendő pillanatok megörökítése, melyek az idő tükre előtt állva vagy kiállták a feledés próbáját, vagy nem... Talán ez nem is rajtunk múlik − ki tudja...
A tükör előtt illegette magát csipkés, fehér uszályos ruhácskájában, haját csillagos-tündöklő korona ékesítette, mint a királylányokét. Talán az is volt. Igen, egy királykisasszony, az álmok várának habókos úrnője.
Álmai építették, apró gyermeki vágyak kincses ládája volt az ódon kastély. A szalonban játszadozott a királyfikkal, királylányokkal, az egyik emeleti szobában babáit pátyolgatta, öltöztette, babusgatta. A bálteremben pedig vidám, nevetgélős táncot járt az ifjakkal.
Legkedvesebb helye mégis a legmagasabb torony legfelső szobája volt. Reggelenként, s éjszakánként, mikor még a vár népe szunnyadt, ő onnan figyelte a messzi-messzi tájat, és várta, hogy feltűnjön a herceg fehér lovon, aki megmenti őt e börtönből, melyből soha nem tudott szabadulni, s álmai olykor annyira túlnőttek rajta, hogy nem is akart elmenni onnan.
Mert bár a királykisasszony álmai tündöklőek voltak és reménytelik, mindig ott lebegett a képzelet keserédes íze. Egy idő után a pajtások végül mindig elhagyták otthonát, babái − gyermekei − sem gügyögtek már neki, s a zene is búsabb dallamra zengett...
S ő csak várt, egyre várt a legmagasabb torony legfelső szobájában. Egy csodára, mi megmentheti még a kastély életét, nem hagyott fel a reménnyel: minden megváltozhat...
Azonban egy éjjel a mindig ragyogó tavaszban fürdő vár viharra készülődött. Éjszaka az ablakhoz sétált, hallgatta az eső kopogását, nézte, ahogy a szél a fákat tépi, s közben az ő szívét is szaggatta, lelkét mardosta a tünékeny álmok lassú vándorlása...
Kinyitotta az ablakot, s az ég könnyei eggyé olvadtak az ő könnyeivel. Sírt, reszketett a hideg ólomsúly alatt. Ezüstös koronáját a betolakodó szél lelopta, hosszú, hullámos, barna haját összekócolta. Villámok cikáztak az ódon kastély körül, hosszú, fájdalmas rikoltás hangzott fel a távolból. A vihar kavargott a szobában, az udvarban, a világban − mindenhol. Bús dallamok adták hírül a végeláthatatlan feketeség sötét uralmát. S a királykisasszony csak lehunyta szemét, s táncba kezdett láthatatlan táncosával...
A piszkosfehér padlón vércseppek gyülekeztek.
Egy piros könnycsepp, majd még egy...
Felébredt.
A mellkasa hevesen emelkedett, majd süllyedt. Sötét csend honolt a szobában, csak az utca menti lámpa adott némi narancssárgás fényt.
A párnája alá nyúlt, előhúzott egy régi, megfakult képet, majd felkelt, és az ablakhoz sétált. Ő volt rajta. A gyermek. Az álmokat szövögető, cserfes lány − aki már nem ő. Csupán egy halvány lenyomat az élet apró nyomaival.
Keservesen elmosolyodott. Emlékezett rá, ezt mikor készítették. A negyedik születésnapja után maradt rajta a rózsaszín selyemruhácska, és a többiek bármennyire is szerették volna átöltöztetni, nem engedett nekik. Kiöltötte nyelvét, és kiment a közeli patakhoz. Mikor rátalálták, a parton guggolt, és egy tavirózsán pihenő levelibékával nézett farkasszemet.
Nem akart emlékezni. A képet lefordítva az ablakpárkányra tette, míg ő rákönyökölve figyelte a csendes utcákat.
Hosszú évekkel később visszatekintve, sokkal jobb volt abban a gyerekkori álomvilágban élni, mint a kietlen valóságban. Talán nem a legjobb − ezt elismerte -, de mégsem volt annyira fájó, annyira rideg és érzéketlen. Még, ha egyedül is maradt a végén, akkor is ott lángolt benne a remény, egy gyermek olthatatlan reményszikrája, aki csak várta-várta a megmentőt.
S fájt neki a tény: többet nem tud oda visszatérni. Már nem teheti meg egyszerűen azt, hogy, mikor minden rossz, a játékba menekül, az álomvárba, ahol ismét ő lehet a királykisasszony, és szinte perzselve várja, hogy felébredhessen, hogy minden rendben legyen ott.
Már semmi sem lehet rendben. Minden elromlott, számára a világ a feneketlen magány sötét odva lett. Igen, gyáva volt − tudta magáról, de képtelen volt bármit is tenni.
Tekintetével fásultan pásztázta az utcákat, a közeli templomot, a temetőt, de semmi élőt nem lehetett látni. Úgy tetszett neki, minden halott volt. Lehajtotta fejét, hagyta, hogy könnyei utat törhessenek maguknak, és rácseppenjenek a régi képre.
Hová tűnt a gyermek? Ki vagyok már én? Mi dolgom ezen a világon? Haszontalan, ostoba porszemként tengetem az életem. Van ennek egyáltalán értelme? Nem, nincs. Minek is vagyok én?
Elfordult az ablaktól, s közelebb lépett asztalához. Tekintetében elszántság lobogott, ahogy egyre nyitogatta a fiókjait, végül megtalálta.
Elővette a pengét, a párkányról levette a képet, és visszasétált az ágyához.
Egyedül vagyok. Senkit nem érdeklek már, akit pedig mégis − az is csak pusztán rosszindulat. Komolyan, semmi értelme itt vegetálnom. Elvesztettem a gyermeket, az igazi énemet, itt hagyott mindenki, aki fontos volt − úgy tűnik, én nem voltam eléggé fontos nekik. Ő tovább maradt. Ő, aki nem kell, rá nincs szükségem, soha nem is volt. Mégis, a sötét árny riogat, nem tudok máshogy szabadulni. Muszáj megtennem.
- Dehogy muszáj. − Rekedtes, gúnyos hang szólt valahonnan. A lány hirtelen felült, s közben a bal kezében tartott pengével megvágta jobb csuklóját. Kiserkent a vér.
- Ki vagy te? − kérdezte ijedten. − Hol vagy?
- A lelkiismereted − felelte a sötét sarokból a hang. − És itt vagyok veled egy szobában, mint azt hallhatod.
- A lelkiismeretem? Ne bolondozz velem! − már kezdte elveszteni a türelmét, s közben rémülten figyelte, ahogy a vérzés csak nem akar elállni. - Miért baj az, hogy folyik a véred? Hiszen éppen meg akartad ölni magad, nem?! − Halkan, gúnyosan felnevetett. − Rajta, miért nem kóstolod meg?! Tudod, ilyenkor elég sokan belekóstolnak, elvégre ez éltette őket, és emiatt is halnak meg. Szerintem elég gusztustalan dolog, de az emberek képesek gusztustalan dolgokra.
- Ha beszélsz, te is ember vagy, nem? − kérdezett vissza cinikusan. − Emberi hangod van − folytatta, mielőtt a másik megszólalt volna.
- Na igen. Tudod, valahogy kommunikálni kell a „gazdánkkal” , ha már mi vagyunk a lelkiismeret. Valóban, emberi hangon beszélek veled, sőt, ha látnál, némi emberi vonást is felfedeznél bennem.
- Akkor miért nem mutatod meg magad? És miért higgyem el, hogy te a lelkiismeretem vagy? − tette hozzá gondolatban.
- Azért, mert tényleg az vagyok − válaszolt a ki nem mondott kérdésre, majd ismét gúnyosan felnevetett. − Na, ezen meglepődtél, mi? Nem hinném, hogy úton-útfélen minden idegen hallja a gondolataidat. Nekem meg úgy sikítoznak itt, mintha a halálukon lennének. Oh, bocsánat. Éppen tényleg a halálodon vagy.
- És haláluk előtt mindig az a szerencse éri az embereket, hogy meglátogatja őket a tulajdon lelkiismeretük?
- Ó, nem. A többség, legnagyobb sajnálatunkra megússza ezt a találkozást. Az öngyilkosjelöltek annál kevésbé.
- Ha már úgyis meghalok, miért kínzol még? Minek kellesz te nekem?!
- Látod, én is pontosan ezt a kérdést tettem fel magamnak, amikor elővetted azt a pengét a fiókból − hangja komolyan csengett, minden gunyorosság és cinizmus eltűnt belőle. − Hogyan lehetsz ennyire felelőtlen?! Azt hiszed, csak te vagy egyedül a világon?! Elárulom, nem! Száz és száz olyan lélek van, aki magányosan bolyong az utcákon, mert kisemmizték őket, akiket kidobtak az utcára, mint holmi korcs kutyát! Szerinted közülük hány folyamodott ahhoz, hogy egyből az életének vessen véget?! Nem annyira sok, elárulom. És miért? Azért mert nem merültek el a feneketlen önsajnálatban, nem temetkeztek bele a múlt dicső ragyogásaiba, és nem azok miatt nyalogatták a sebeiket!
Talpra tudtak állni. Miért gondolod azt, hogy csak azért, mert egyedül maradtál, vége a világnak? Miért hiszed azt, hogy csak azért, mert gyermekkorodban mindig el kellett menekülnöd a valóságból, most is meg kell tenned? Különbség van a képzelet és a halál között. Akkor volt visszaút − azért volt, mert reménykedtél, hogy egyszer vége szakad ennek a rémálomnak. Íme, tessék, most vége van! Miért nem ugrálsz örömödben?! Jah, hogy máshogy fejeződött be, mint azt te vártad? Netán sokkal rosszabbul? Mégis mi akadályozott meg eddig abban, hogy idáig eljuss? Mert ennek már jó néhány éve, tudom. És te is tudod azt, hogy nem igazán próbáltál így élni. Magányosan, elhagyatottan, egy otromba szörnyeteggel a hátad mögött. Mindig úgy gondoltad, neked van igazad − ne tagadd, mondtam már, hogy a gondolataid szinte sikítoznak. Igen, igazad is volt − abban, hogy miért kell egy gyereknek annyi szenvedést elviselni, mint neked kellett. De már vége − hallod? V-É-G-E. Most, ebben a pillanatban neked már nincs igazad. Mert bármi is történik, mindig van kiút. Egy gyermeknek az álmok jelentik a kiutat. Egy felnőttnek az élet. Te nem élsz, és nem is próbáltál. Nézd − hangja ellágyult, és valahogy úgy hangzott, mintha mellőle jött volna, azonban az ágyon csak ő ült. -, elhiszem, hogy úgy érezted, nincs más megoldás. De fogadd el: ami megtörtént, az megtörtént, és soha nem tudsz rajta változtatni, még úgy sem, ha megölöd magad. A legértelemszerűbb az, hogy megpróbálod elfogadni és együtt élni vele.
Néma csend telepedett a szobára. A lány hangtalanul, csendesen sírt. Lepedőjén könnyei összefolytak vérével − már nem is próbált bármit tenni ellene.
- Rendben − kezdte határozott, mégis remegő hangon, szemét le nem véve a csuklójáról -, most minden bizonnyal elégedett vagy, hiszen elmondtad a nagy beszédet. Esetleg magamra hagynál, hogy meghaljak végre?
- Van itt egy kis gond, aranyom − Hangján ismét érezni lehetett a halovány gunyorosságot. − Itt és most még nincs vége az életednek. Kapsz egy új esélyt − mondhatjuk így is.
- Te voltál az... Mindig rád vártam − suttogta a lány, miközben felnézett. Az árny előtte állt. Az arcvonásai nem látszódtak, fekete köpenyének csuklyája jótékonyan eltakarta nem emberi mivoltát. Lehajolt, egy zsebkendőt tett a vérző csuklóra, és cinikusan visszakérdezte:
- A lelkiismeretedre? Az mindig megvolt...
- Nem. Istenre − gondolta, s fürkészőn nézett a másik arcába. Egy pillanatra mozdulatlanná vált, majd lassan felállt. Hátat fordított, és az ablak felé igyekezett. Mielőtt semmivé vált volna, a lány még hallotta suttogását: - Még találkozunk.
A rövid ideig tartó fényesség után ismét sötétség telepedett a szobára.
Csak ült ott némán, döbbenten, mintha nem is hinné el az iménti párbeszédet.
Nem, biztos nem lehetett valódi − gondolta. Azonban ahogy lenézett, kétségtelenül megbizonyosodhatott ennek ellenkezőjéről: lepedőjén vérfolt, nem messze tőle a penge, kezén a zsebkendő. Ahogy elvette onnan, az előbbinél is nagyobb meglepetés várta: sebe teljesen eltűnt. A heg sem maradt ott, ami keserűen emlékeztethetné őt gyengeségére.
Odasétált az ablakhoz, és kinézett rajta; már virradt. Tudta, nincs többé maradása ezen a helyen, ahol az élete oly’ kietlenné vált számára.
Sietve elővette bőröndjét, és belepakolta legfontosabb dolgait − a többit majd elintézi máskor. Fél óra alatt készen állt egy ismeretlen útra. Az ajtóból még visszanézett, megakadt tekintete az ágyon fekvő képen. Odalépett, és apró fecnikre tépte.
Már csak az emlékeiben kell együtt élnie vele. És ő együtt is fog élni vele.
Elárulod a véleményedet?:)
