Ál/arc
Az emberek nem szerették. Ridegnek, közönyösnek titulálták, akit nem érdekel senki és semmi.
Féltek vele beszélni. Aki a szemébe mert nézni, csupán az áthatolhatatlan hideggel találkozott. A szem a lélek tükre − mondták oly sokan. Pedig, ha tudnák!
Csupán egy álarc volt az egész lénye, amit az embereknek mutatott. Láthatatlan maszk, melyet ha egyszer felvesz, többé nem tud levenni.
Szenvedés volt mindennap, mikor felkelt. Csak újabb kínlódások sorozata, az emberek újabb gyűlölet-hulláma. Mindezt azért mert ő elkövetett régen egy hibát, s mások már nem akarják megismerni. Ó, balgák!
Ő egyszer mögé látott. Neki nem volt elég az, amit láttatni engedett. Többre vágyott, többet akart, és meg is szerezte. Mikor a szemébe mert nézni, már nem látta azt a hideg közönyt, amit az embereknek mutatott − csupán azt a melegséget, mellyen őt szerette, a vágyat arra, hogy szeressék.
És most mindennek vége. Már nincs többé, nincsenek a szokásossá vált reggeli mocorgások, amivel őt ébresztette, sem vidám, morgós incselkedések...
Nem sír, nem ordítja ki magából a keserűségét. A gyász fájdalmas fekete leple burkolta be szívét, s ölelte körbe szerelmét − melyet a könnyek puszta jelenléte nem tudna hűen tükrözni.
Némán, csendesen gyászol, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik képesek igazán szeretni. Mikor az első és egyetlen, akinek a boldogsága számít, nem mi vagyunk − az csupán másodlagos.
Ám volt valaki, aki az álarc mögé nézett, képes volt őt teljes szívéből szeretni, az ő örömét előtérbe helyezni. Valaki, aki már nincs. Ismét egyedül maradt, ezúttal örökre, mert nem létezik más e Földön, akinek ő nem csupán egy senki lenne.
Aki volt, meghalt, ahogy lelkének egy része is. Az, amelyik képes volt szeretni.
Többé nem kellett használnia a láthatatlan álarcot. Önmaga volt, mikor közönnyel fordult az emberek felé. Már csak egyetlen dolog hajtotta: véget érni, és Vele találkozni.
Vége.
2008. július 4.
Elárulod a véleményedet?:)
