A képzelet szárnyán
- De.
- Nem.
- De.
- De.
- Nem... vagyis de.
- Szóval akkor de?
- Nem. Áááá, de.
- Nem.
- De.
- Oké.
- Tényleg?
- Nem.
- Én ezt nem hiszem el! Csak egy hülye füzet vagy! Tudod, miért vesznek meg az emberek téged?
- Nem.
- Hogy összefirkáljanak, rajzoljanak a lapjaid sarkára, jegyzeteljenek.
- De én ezt nem engedem! Én még olyan... tiszta vagyok.
- Tiszta! Kacagnom kell!
- Én nem akarok csak egy eszköz lenni az emberek kezében! Ne tagadd, láttam, hogy tépkedték össze a pajtásaimat, akik ugyanolyanok voltak, mint én!
- De ha egyszer ezért veszik őket?!
- Engem ne ezért vegyenek!
- Akkor miért?
- Azt akarom, hogy valakinek én ne csak egy füzet legyek, hanem én legyek A füzet. Hogy belém írhassa a gondolatait, azokat, amiket másnak sohasem mondana el. Én nem akarok egy egyszerű füzet lenni...
- Akkor miért nem engeded?
- Mert nem bízom benned. Túl kecses, túl egyszerű vagy ahhoz, hogy jó szándékod legyen. - Ugyan már! Néha egyszerűnek kell lenni. Csak próbáljuk ki. Hagyd, hogy egy halvány, semminek tűnő hullámot rajzoljak beléd, s hidd el, máris megérzed, hogy miről is beszéltél. − A füzet felhúzta szemöldökét - vagyis felhúzta volna - de ugye tudjuk, hogy a füzeteknek - bármennyire is érző lények -, nincs szemöldökük.
- Hát... rendben.
Visszafojtotta lélegzetét, lehunyta szemeit, és várt. Aztán megérezte. Érezte a lassú, óvatos érintést, érezte a tinta hűvösségét, amint egy ragyogó, felülmúlhatatlan hullám ölt alakot lapján. Majd abbamaradt.
- Ez... varázslatos...
- Ugye? Mondtam én.
- Ki ez, aki ezt a csodát művelte?
- Hát én.
- De te csak egy hülye toll vagy! Ki... ki az, aki képes ilyen érzéssel lenni irántam?
- Meg fogod ismerni, csak engedd kibontakozni...
- Természetesen...
Kisfiú volt még, mikor először látta. Csodának hitte, egyszeri, megismételhetetlen alkalomnak vélte. Látta, érezte, emlékeibe véste azt a csillagos, kissé felhős éjszakát, mikor az utcán kóborolva fehér eső kezdett szállingózni az égből. Ő csodálkozva felpillantott, megállt, s hagyta, hogy arcára hulljanak a csodapelyhek.
Mikor már a hideg szél csapta arcába a soha nem látott pihéket, ő még akkor is csak állt ott, a kihalt utca közepén, hatalmasra nyílt szemekkel, tátott szájjal nézte, ahogy lehullnak a földre, s míg néhányuk ott leli meg békességét, addig többen inkább csendben összetömörültek, és várták társaikat.
Már vacogott, mikor feleszmélt, s gyorsan egy erkély alá húzódott. Térdeit felhúzta, kezeit dörzsölgetve nézte a csodát.
- Mi lehet ez? − tűnődött. − Még soha életemben nem láttam ehhez foghatót. Káprázatos. − A gondokkal teli gondolatokat elűzte tudata legmélyére, s képzelete szárnyán szállva csodálta a hópelyhek lanyha hullását. − Csakis az ég gyermekei lehetnek. Talán valahol ők is olyanok, mint én − gyerekek csupán. Talán anyukájuk a csillagok valamelyike, s apukájuk a Hold. Talán ezért ragyognak olyan gyönyörűen akkor is, mikor bennünk már elveszett a remény, a hit. Háború van. Nem sokat látok belőle. Azt tudom, hogy ott van a papám és a bátyám − egy idős, és egy fiatal. Hallottam, mikor anyu sírva suttogta a nőveremnek, mikor azt hitte, már alszom, hogy legalább élve térjenek haza, az apró sérüléseket majd ők meggyógyítják. Miután kimentek a szobámból bevallom, elpityeredtem. Tudom, a bátyám mindig azt mondta, hogy aki sír, az nem igazi férfi. Viszont sohasem fogja megtudni, hogy megszegtem a mi aranyszabályunkat. Vagy mégis: ha hazatér, akkor igen, esküszöm, elmondom neki, hogy sírtam, mert nem akartam, hogy meghaljon.
Negyedóra múlva már pár centis hó fedte a szunnyadó utcákat. A kisfiú kimerészkedett az erkély alól, s meglepve, nevetve tapasztalta, hogy lyukas cipője nyomot hagy a csodán. Félt tovább menni. Nem akarta összepiszkítani a gyönyörűséget, de egy gyermek kiolthatatlan kíváncsisága rajta is felülkerekedett. Leguggolt, és megtapintotta. Hideg volt − nem érdekelte. Felvett egy maroknyit. Szájához emelte, majd a széléből leharapott egy kicsit. Elmosolyodott. - Víz íze van. − gondolta. Felnevetett, kezeit széttárva, kacagva futott végig az utcán. Engedte, hogy kezéből a szél kifújja a hó csomót, és élvezte, ahogy őrá is tapad a csodapelyhekből. Már reszketett a hidegtől, körmei, szája ellilultak, de belül boldog volt. Tudta, hogy valami olyannak lehet a részese, aminek nem sokan. Anyukája sohasem beszélt erről, a testvérei sem. Lehetetlen, hogy ne mondjanak el neki olyan varázslatot, mint ez a ragyogó fehérség. Anyjáról eszébe jutott, hogy már biztos késő van, ideje hazamenni, mielőtt aggódni kezdene.
A ház előtt állt, s fény nem szűrődött ki sehol. Óvatosan kinyitotta a kaput, az ajtóhoz lépett, és hallgatózni kezdett. Semmilyen hangot nem hallott.
- Biztos már alszanak. Jobb lenne nem felkelteni őket.
Lenyomta a kilincset, az ajtó nyikorogva megmozdult. Csak épp annyira nyitotta ki, hogy be tudjon menni. Még halkabban lépett be szobájába, gyorsan átvette hálóruháját, és lefeküdt. Azonnal elaludt.
Álmában a csillagok között járt, a Holddal beszélgetett, tekintetével azonban apró gyermekeiket kereste.
- Hol vannak? − kérdezte végül. A Hold jóindulatúan rámosolygott.
- Most engedtük el őket − felelte.
- De hova?
- Hozzád. Találkoztál is velük, nem?
- A csodapelyhek? − kérdezte, s elpirult, ahogy kimondta az általa alkotott nevet.
- Igen − mosolygott továbbra is a Hold.
- És meg szoktak látogatni téged?
- Nem, tudod, ha egyszer elmentek, már nem jönnek vissza. Mindig megtalálják a helyüket nálatok.
- De miért van az, hogy én most látom őket először?
- Ők a gyermekeink. Hosszú évek alatt nevelgetjük, formáljuk őket, és nem mindig tudnak eljutni mindenhova, legtöbbször csak a hírük.
- És akkor hova szoktak menni? Szerintem még a testvéreim sem találkoztak velük soha. - Tudod, ez egy nehéz válasz. A pihéim, ahogy azt te is észrevetted, nem hétköznapiak. Csodát visznek az emberek közé, de sajnos azonban ezt nagyon sokan nem veszik észre - hogy ragyogásuk az ő életüket is beragyoghatja. Csak a nyűgöt, a bajt látják benne, a hideget. És valóban hideg a tapintásuk, látni, hogy lefagy az ember keze, ha hozzáér, azonban annál nagyobb melegséget kéne kelteniük a szívben, mint a tiedben, ifjú. És gyermekeim, ezt látva, inkább itt akarnak maradni, én pedig nem tehetek semmit sem ellene - nekik kell dönteniük. Azonban figyelemmel kísérik az életet, és ha látják, hogy van valaki, akinek szívében fényt gyújthatnak, elköszönnek tőlünk, ahogy most is ez történt.
- Miattam? − hápogott a kisfiú. − Miattam bukkantak fel ismét? Nem érek annyit...
- Dehogyisnem − mosolygott a Hold. − Talán most még nem hiszed el, hiszen kisfiú vagy, de évek múltán az emberek tudni fogják, mennyit érsz. Viszont, ifjú barátom, azt hiszem, most menned kell, a mamád vár!
- Örülök, hogy itt lehettem − mosolygott a kisfiú. Szívében ismeretlen melegséget érzett.
Hunyorogva nyitotta ki a szemét. Anyja ült az ágyszélén, először észre sem véve, hogy felébredt.
- Jó reggelt! − köszönt. Meglepődve tapasztalta, hogy hangja rekedtes.
- Kisfiam! − szólt mosolyogva anyja. Azonban ő nem tudta nem észrevenni a tekintetében megbúvó fáradt, szomorú csillogást.
- Mi történt, anyu? − kérdezte egy hatalmas tüsszentés kíséretében. Kezdte sejteni...
- Este elaludtam a nappaliban, nem tudtam megvárni, míg hazaérsz. Reggel a köhögésedre ébredtem, de te nem ébredtél még fel. Megnéztem a homlokod, lázas voltál. Nővéreddel gyorsan orvosért küldettem, aki azonnal adott neked lázcsillapítót, mikor félálomba sikerült téged hozni, és felírt még több gyógyszert. Jaj, kisfiam! Annyira aggódtam érted!
- Sajnálom, anya − szólt a gyermek bűnbánó arccal.
- Ugyan, kisfiam − szipogott − örülök, hogy végre felébredtél!
- Képzeld − ragyogott fel a tekintete −, éjszaka fehér pihék hulltak az égből! − kezdte izgalommal. − Biztos még most is ott vannak az utcákon! Örülnek az emberek? Mondd, anyu, ugye örülnek?
- Miről beszélsz, fiam? − kérdezte halkan, szomorúan mosolyogva anyja, miközben megsimogatta homlokát. − Semmiféle fehér pihék nem hulltak. Hideg, fagyos tél van, az utak befagytak, alig lehet rajtuk járni.
- De én láttam! − kiáltott hevesen a fiú. − Kint sétáltam, mikor elkezdtek esni. Varázslatos volt a látvány! Hidd el nekem, kérlek! És utána... utána találkoztam a Holddal! Beszélgettem vele, és ő mondta, hogy csak nagyon ritkán jönnek el hozzánk a csodapihék, mert az emberek nem szeretik őket... Hidd el, kérlek!
- Rendben, kisfiam − mondta beletörődő hangon anyja, ő azonban jól látta: a betegség, a hallucináció jeleit keresi rajta; nem hitt neki. Ez mindennél szörnyűbb felismerés volt számára. − Aludnod kell még − szólt lágyan, homlokon csókolta fiát, és kiment a szobából.
*
- Szegény kisfiú! Nem hittek neki... Mi történt aztán vele?
- Csitt! Ne szólj közbe, a történetnek még korán sincs vége...
*
Azóta a nap óta a kisfiú megváltozott. Mikor anyja otthagyta, nem tudott visszaaludni. Felkelt, s kinézett az ablakon. Igaza volt anyjának − sehol egy apró fehér folt, és semmi sem mutatta, hogy valaha lett is volna. Ez igazán elszomorította. Pityeregve feküdt vissza az ágyába, és próbált ismét eljutni Álomföldre, és reménykedett, hogy ismét találkozik a Holddal, számon kérve tőle a csalódást, melyet okozott a reggel.
Nem jött álom a szemére, s kétségbeesett csalódása egyre nőtt. Végül napok múlva, mikor gyógyultan tért vissza az iskolapadba már ő is csak egy buta mesének, álomnak hitte azt, amit nem is olyan régen még olyan hevesen próbált bebizonyítani.
Ha a csodapihékre csak elvétve is emlékezni mert, megrótta magát, s a Holddal folytatott beszélgetéséről nem is vett tudomást. A kudarc azonban beleégette magát a lelkébe. Más lett; nem játszott többé a gyerekekkel, inkább szorgalmasan írta a házi feladatait, olvasott, vagy csak tétlenül bolyongott az erdő sűrűjében. Hideg, közönyös lett minden új iránt, anyjával is távolságtartóbb lett, hiszen ő volt az, aki megsértette egy kisfiú képzeletének szárnyát, melyen ő hosszú-hosszú ideig nem tudott önfeledten szállni...
*
Sok-sok évvel később, miután a kisfiúból szorgalmas gimnazista, majd egyetemista lett, s végül elfoglalta helyét a munkásemberek között, már meg sem fordult a fejében a csodapihék és a Hold története.
Nap, mint nap tette a dolgát, egyik munka követte a másikat, s neki eszébe sem jutott kicsit kitekinteni a folytonos szürkeségből.
Az a nap is szokásosan indult: lenyomta az ébresztőjét, aztán tíz perccel később ijedten ugorjon fel, hogy már biztosan elkésett, s végül rádöbbent, hogy nem, még rengeteg ideje van; felöltözött, megmosakodott, reggelit készített, majd bevetette az ágyát. Már a cipője is rajta volt, mikor a szobájában széthúzta a függönyt. Először csak épphogy kipillantott az ablakon; mindig sötétben szokott indulni, s szinte semmit sem látni ilyenkor − őszintén szólva nem is érdekelte. Azonban mikor már elfordult, akkor fogta fel, mit látott, s meglepődve visszanézett. Ugyanaz a sötét, piszkos, jól ismert város volt, mint mindig; most viszont volt valami új, valami hozzá nem illő: fehérség.
A hó nagypelyhekben hullt alá a már amúgy is vastag takaróra.
Megfáradt, unott tekintetébe a régi kisfiú szemének csodát sejtő, izgatott ragyogása vegyült. Nézte az utcai lámpák fényében szállingózó pihéket − az ő csodapihéit! − majd elfeledve azt, hogy ki is ő, s hová is készül, kacagva futott le az emeletről, nem foglalkozva azzal, hogy a hetediken lakik.
Az utcák csendesek, kihaltak voltak; az emberek még jóízűen aludtak a meleg szobáikban, hiszen nekik már nem kellett dolgozni menniük a karácsony előtti reggelen.
Ahogy a lépcsőkön sietett le, nem foglalkozott azzal, hogy az inge összegyűrődik , az ő gyerekes rohangálása miatt. Nevetve tárta ki az ajtót, s futott ki a szabadba.
Fényes, fekete cipője belesüppedt a hóba, egész éjjel eshetett. Ő megállt az út közepén, hagyta, hogy a pihék megtörjék öltönyének egyszínűségét, s felelevenedett előtte a csodapelyhek titokzatos éjszakája.
Azóta sem találkozott a Hold gyermekeivel − csak hallott róluk. Pár évvel később, mikor már gimnáziumba járt, anyjával nézte a tévét, ott találkozott velük ismét. Azonban akkor már nem merte felhozni a történetet neki.
- Hó − ízlelgette magában a szót, ahogy felemelt belőle egy maréknyit. Ismét szájába vett egy darabot, mint akkor, régen. − A csodapihék a legjobb szó rá. − Gombócot formált belőle, majd jó messzire elhajította.
Végigsétált az utcán, maga előtt hordta a havat; az égre nézett, ahol még ott ragyogott a Hold.
Fél órával később kiért a város szélére, a közeli rét felé indult. Izgatottan nézte az elé táruló hűvös, hófehérbe borult tájat − nem tudott betelni a látvánnyal.
Lefeküdt a közepébe, s hóangyalt formázott. Közben mosolygott - úgy mosolygott, mint akkor, régen. Öltönye teljesen átázott, ő reszketett a hidegtől; mindez azonban nem számított − szívében érezte az egykor még ismeretlen melegség érintését.
Most értette meg igazán a Hold szavait. Tudta, hogy mások számára ez mekkora nyűg lesz, s feleannyi örömet sem fognak érezni miatta, mint ő.
Bűntudata volt. Olyan ember lett, aki nem ért annyit, hogy érte történjenek meg a jó dolgok, elfelejtve azt, hogy ez már egyszer, egyetlen egyszer megtörtént vele kiskorában, bebizonyítva, hogy igenis ér valamit.
Most megint megtörtént a csoda. A csillag és a Hold gyermekei ismét kitüntették őt, és meglátogatták. Felélesztették a régi reményt benne, a csoda-várás titokzatos mivoltát.
Izgatottan indult vissza otthonába. A mai reggel számára egy új élet kezdetét jelentette: képzeletének szárnyai meggyógyultak.
*
- Ez gyönyörű volt... − szipogott fel.
- Ugye? Mondtam, hogy bízz benne.
- Köszönöm, örülök, hogy rávettél.
- Ez azt jelenti, hogy máskor is szabad leszel?
- Persze. De mondd csak, mi történt a férfivá érett kisfiúval?
- Pszt...
*
Mikor hazaért, első dolga volt felhívni a munkahelyét. Szabadságot kért egész hétre. A tényre, hogy főnöke ezt nem akarja megadni neki, bement hozzá, és felmondott.
- Mit érzett, mikor ma meglátta a havat az utcákon? − kérdezte tőle mielőtt indulni készült. - Hogy milyen ostoba dolog. Csak nyűg az ember hátán. Nehezebb lesz a bejárás, megfagynak az emberek. − Főnöke meglepődött a kérdésen, talán pont ezért válaszolt.
- Nos, én pont azért mondok fel önnek, mert számomra ez maga volt a csoda. Ön talán nem ismeri − de én tudom, milyen az, mikor az ember a felhők fölött szárnyal, s találkozik a Holddal, aki nyíltan megmondja, hogy ne pocsékolja el az életét egy szürke irodában, szürke főnökkel és szürke munkával. − Elmosolyodott, hátrafordult, s hazaindult.
Miután kilépett az épületből olthatatlan vágyat érzett arra, hogy lerajzolja az ő apró titkát. Azóta él. Festő lett. Lefest mindent, amit ő lát − más szemmel, mint a többiek. Csoda csoda hátán minden műve.
Éjjelenként, mikor kiült a teraszra, s felnézett a Holdra, mintha látta volna, ahogy elmosolyodik.
2008. november
Elárulod a véleményedet?:)
