A tenger hangja
Azon a kis homokzátonyon ül, ami egy órája még a parttal kapcsolódott össze. Nem veszi észre az idő múlását, nem veszi észre, ahogy a víz lassan körülöleli a kis szigetet.
Háborgó lelke, hullámzó érzései nem hagyják nyugodni, elvonva minden figyelmét a külvilágról.
Még emlékszik az egy évvel ezelőtti jelenetre, mikor szívének egy részét először osztotta meg mással. Nem volt rossz döntés, soha nem bánta meg. Azóta az éjszaka óta minden megváltozott, az élete fenekestül felfordult.
Meglelt valamit, amit már régóta keresett, de nem talált: a boldogságát.
Mikor meghallotta, hogy miről is van szó, badarságnak tartotta az egészet. Nem hitt benne, soha nem is tette. Talán túl racionális volt hozzá.
Aztán valami megragadta a figyelmét. Csupán egyetlen szó volt: megbocsátás. Valami megszakadt benne, hogy valami új születhessen. Miután figyelmesen végighallgatta az órát, a tengerhez szaladt, hogy ott utat engedhessen könnyeinek. Hosszú ideig csak ült, és a semmibe meredt, mikor ismét beléhasított a gondolat: neki is meg kell valakinek bocsátania.
Ekkor jött megint Ő, és végighallgatta − pont, mint előző nyáron. Órákon keresztül beszélgettek, elterelték a témát egyre viccesebb és lehetetlenebb dolgokra, (végül már) míg végül szinte teljesen elfelejtette búját.
Azóta már eltelt fél év, s ő lassan gratulálhatott magának: sikerült. A várva-várt boldog mosoly lassan az arcára kúszott. Mindent másként látott; a nap fényesebben ragyogott ezer aranynál, az ég szinte már álomba illő kék volt; a vihar dühöngő villámai pedig inkább az öröm fényeiként szikráztak.
Nap mint nap visszatér a tengerhez, az ő igazi otthonához. Csak ül a homokban, a végtelenbe tekint és tovább; hallgatja a sirályok olykor már túlzóan rikácsoló beszédét, érzi, ahogy a víz beteríti a lábát; s közben nem gondol semmire. Ilyenkor mintha csak kívülről látná önmagát − valaki, aki menedéket keres, s utolsó mentsvára az, hogy mindig láthatja, mikor a nap aranyszínbe öltözteti a tenger vizét. Nem, nem foglakozik ő semmi mással − átadja magát a természetnek, önmagának. Az élet érzése melengeti szívét, fülében zúg minden valóra vált vágya, és ő legszívesebben nevetve kürtölné világgá örömét.
Nem, nem teszi. Csendben örül csupán. A mai nap is annak indult, mint az összes többi; azonban a változás szele őt is elérte. Levél otthonról. Nincsenek kérések, óhajok − puszta tények. A fájdalom markol a szívébe − emlékezteti őt elhatározására, és győzelmére.
Vajon tényleg? Megbocsátott-e neki, vagy csak beképzelte? Rábólintott-e a múltra, vagy csak szeretett volna? Elfelejtette-e a bűnöket, vagy csak tudata legmélyére rejtette egykori valójukat?
Kérdések voltak, válaszok nem.
- Jól vagy? − hall egy hangot maga mögül. Hátrafordul, de már csak azt látja, hogy leül mellé.
- Nem tudom. − Hirtelen nem is tudja, hogy mire adott választ.
- Érezned kell.
- De nem tudom, hogy mit kellene éreznem!
- Pedig erre csak te tudod a választ, senki más. Én nem segíthetek, nem adhatok tanácsot, csak melletted lehetek fizikailag és lelkileg.
- És én ezt köszönöm − szól mosolyogva. − Csak... most megint olyan nehéz. Azt hittem, hogy túljutottam rajta, de...
- Ez olyan, amire nem számíthattál. Meg kell hoznod egy újabb döntést, amivel valakinek az utolsó óráit könnyítheted meg, s emellett a saját lelkedet is. Elképzelni sem tudom, hogy mennyire nehéz ez neked, de... túl kell rajta lenni. És ezt neked kell megtenni. Emlékezz arra, hogy Jézus mennyi bűnét megbocsátotta az embereknek. − Mosolyogva feláll, és otthagyja.
Miért velem történik mindez? Miért nem élhetek csupán egy nyugodt életet? Miért? Miért?
Újabb kérdések, ő azonban már nem törik meg; tudja, hogy mindennek így kellett történnie, hogy az legyen, aki most. Ezek nélkül nem lenne ő − talán csak egy lenyomat. S megtanulta, hogy bármekkora legyen is az ő terhe, nem egyedül cipeli. Mert van valaki, aki annyira szerette őt, hogy az Egyszülött Fiát adta − s kereszthalált halt az ő bűneiért. Mindenki bűnéért.
Elmosolyodik, szíve egyre hevesebben ver. Figyelmét ismét a végtelenre irányítja.
A tenger hullámai: az ő érzései; a tenger vize az ő lelkét tükrözi; a tenger hangja az ő szívének vágyait visszahangozza.
Mintha halk suttogás jönne valahonnan. Körülnéz, de senkit sem lát; csak ő van ott. Felkacag, ahogy megérteti az üzenetet.
Felkel, s a megbocsátás üdítő érzésével úszik át a partra. Eldöntötte: visszamegy.
Vége
Elárulod a véleményedet?:)
